7 sláger, amit 7 márka inspirált – és nélkülük más lenne a világ (talán)

A márkákat mindig érdekelte annak lehetősége, hogy minél közvetlenebbül szólítsák meg a fiatalságot, a jövő vásárlóit, a Z-, ZS-, W-generációkat. Merthát időről időre szükség van a vérfrissítésre, újra és újra ki kell nevelni a fogyasztói bázist, hiszen a világ változik, célcsoportunk öregszik – az éves vállalati beszámolókban pedig hozni kell a számokat, nincs mese. Nem árulunk el nagy titkot (a marketingeseknek sem került nagy erőfeszítésébe kiötölni): a könnyűzene világa tökéletes platformot kínál az ifjúság ilyen jellegű betámadásához.

Egy népszerű dal, egy jól ismert énekes vagy banda, az általuk képviselt zenei világ, stílus, attitűd, látásmód megannyi dallamos marketingeszköz, melyek segítségével a márkák kényelmesen belibbenhetnek az ifjú fogyasztók fejébe, szívébe, mindenébe. Persze az előadó is jól jár: hiszen a márkatulajdonos által finanszírozott kereskedelmi célú jelenlét számára is extra megjelenés, értékes reklámidő, amivel saját rajongói táborát építi.

Michael Jackson, Ray Charles, David Bowie, Pink, Iggy Pop, Eminem, Snoop Dogg és még sokan mások megbékéltek már ezen financiális megoldással (vö.: „selling out”, illetve a haj és a korpa sajátos relációja).

De mi a helyzet azokkal az muzsikus lelkekkel,

Nem a szigorú „brand endorsement” kényszere veszi rá őket – hanem művészi szabadságukkal élve, a gondolatközlés és önkifejezés igénye mozgatja szövegírói pennájukat? Következzék hát 7 slágernóta, melyek szövegvilágában fontos, mi több, meghatározó szerepet játszik, játszott egy-egy márka.

Na, nézzük.

Előadó: Lil Pump

Dal: Gucci gang (2017)

Gucci gang, Gucci gang, Gucci gang, Gucci gang (Gucci gang) Gucci gang, Gucci gang, Gucci gang, Gucci gang (Gucci gang)

Önkényes és végtelenül szubjektív listánk legalján egy igazán igénytelen és alja muzsika áll. Tulajdonképpen, nem is tudnánk olyan listát mondani, ahol ne az utolsó helyet kapná. Szövegvilága minősíthetetlen, zeneileg nullánál kevesebb – talán ebben keresendő népszerűsége, a több mint egymilliárd kattintás. Lil Pump „Gucci gang” nótája a fogyasztói társadalom riasztó képletét adja: az agymosott Homo Consumericus mantrája zakatol itt, akinek nyelvi cizelláltsága Donald Trumpot idézi, és mondandója kimerül az összevásárolt javak (Gucci-cuccok) gépies ismétlésében. Dicséretes öndefiníció. Végül is sok emberhez elvitte a Gucci hírét, de vajon mennyire építi a márkát? Nem tudjuk, nem tudjuk, nem tudjuk, nem tudjuk.

Előadó: Pokolgép

Dal: Gép-Induló (1986)

A ruhám bőr és nem ballon, Az arcszeszem is csak Pitralon, De jegyezd meg jól, míg a Föld kerek, Mindig lesznek Rockerek!

A Pokolgép a vasfüggöny mögött kikalapált metálvilág legelső ikonikus bandája volt. Hazai sikerükhöz nyilván sokat hozzátett, hogy frontemberüket (nomen est omen) Kalapács Józsefnek hívták. Ma e névválasztás mögött átgondolt marketingfogást gyaníthatnánk, de minimum Geszti Péter keze munkáját – erre engedne következtetni egyik-másik album címe is: Totális Metál (1986), Pokoli Színjáték (1987), Metál az Ész (1990).

Hogy miért került fel listánkra Gép-induló című nótájuk? Mert egy turbulens, rendszerváltozás felé robogó országban nyújtott sokak számára kapaszkodót: az akkori „magyarocker” bőrruhával és a korszak olcsó és igénytelen arcszeszével, a Pitralonnal vértezte fel magát a szocialista embereszménnyel, a karhatalommal, a (kis)polgársággal, Erdős Péterrel szemben. Hiába, volt ebben valami lázadó, establishment-, mi több: fogyasztás-ellenes gesztus, mégha annak idején senki nem is sejtette, mivel jár a fogyasztói társadalom, és a hűtőláda-/videómagnó-karavánok majd csak három évvel később hozzák el számunkra a konzumerizmus hajnalát. Az új világgal aztán a rocker-lét is oda lett. Még az is lehet, hogy sajnos.

Előadó: Wilson Pickett

Dal: Mustang Sally (1965)

Mustang Sally, huh, ha -- Guess you better slow your mustang down, oh Lord! What I said now, Mustang Sally now baby, oh Lord!

Ebben a nótában az a bámulatos, hogy egy ártatlan zrikálásból született, és kokrétan az 1964-ben piacra dobott Ford Mustang ihlette szerzőjét, Mark Rice-t. Egyik zenésztársa épp az új Ford Mustang modellt szerette volna ajándékba megkapni, nem pedig a korszak népszerű tutaját, a Lincoln Continentalt. Micsoda dolog ez!, mondta Rice, és ezzel a nótával akarta kigúnyolni a kollégát, hogyhát egy női autót akar magának? Normááális?!

Helyette viszont egy örökbecsű nótával ajándékozta meg a világot, amely Wilson Pickett feldolgozásában egészen a 6. helyre kúszott az R&B slágerlistán, és felkerült a Rolling Stones magazin által összeállított Minden idők 500 legjobb dala listára is.

Hát így tessék gúnyolódni.

Előadó: Janice Joplin

Dal: Mercedes Benz (1970)

Oh lord won't you buy me a Mercedes Benz. My friends all drive Porsches, I must make amends. Worked hard all my lifetime, no help from my friends. So oh lord won't you buy me a Mercedes Benz.

Joplin ezen utolsó dala (a felvétel után három nappal meghalt szegény) maga a tökéletes hippi-himnusz, a konzumervilág görbe tüköre, melynek lírai énje tömegtermékeket birtokolva, a fogyasztás gesztusával (Istenem, vegyél nekeme Mercit, színes tévét, hívjál meg egy buliba) próbálja megélni Isten szeretetét. Irónia, természetesen, az hatja át e profán sorokat, idézőjel szolgálja itt a lázadást – bár azóta látjuk e lázadás irányát, a zsákutcába futott ellenkultúrát, melynek idővonalán a hippik diszkréten yuppie-vá morfolódtak. Pedig milyen szép sztorinak indult! Mindegy. Érdekes mellékszál, hogy Joplinnak egyébként egy Porsche 356 sportautója volt, igaz, pszichedelikus grafikával megbolondítva. Ennyit a bősz hippilázadásról.

Előadó: Katie Perry

Dal: Harleys in Hawaii (2019)

You and I, I -- Ridin' Harleys in Hawaii-i-i I'm on the back, I'm holdin' tight, I Want you to take me for a ride, ride

When I hula-hula, hula

So good, you'll take me to the jeweler-jeweler, jeweler

There's pink and purple in the sky-y-y

We're ridin' Harleys in Hawaii-i-i.

Száguldás a 66-os úton egészen Hawaii-ig meg vissza, szétvarrt karok a kormányon, a hajban virágok, morajlik a tenger, a pasik összeverik egymást a nőért, a nők összetörik a dobgitárt a motelágyon – szabadság, szerelem, e kettő kell nekem, Hawaii-mintás ingben, csak természetes! És hát megidéződik a fogyasztói világba referenciapontja is, képbe kerül az ékszerész (De Beers?), mi másért parkolnánk le előtte, ha nem jegygyűrűért? Az ég alja rózsaszínben, bíborban tündököl. Szép ez a kép. A rajongók szerint ez a nóta a Perry-életmű méltatlanuk alulértékelt darabja. Még az is lehet. A Harley Davidson mindenesetre jól járt: a költséges „brand endorsement” helyett kapott egy ingyen megjelenést, és egyre jobban elöregedő, pocakos-motoros célcsoportja mellé ezzel a dallal közelebb gurult a fiatalabb, női (potenciális) vásárlókhoz.

Előadó: Run DMC

Dal: My Adidas (1986)

My Adidas and me close as can be We make a mean team, my Adidas and me We get around together, we down forever And we won't be mad when caught in bad weather My Adidas, My Adidas, Yo, wassup?

A My Adidas mérföldkő a könnyűzene, különösen a hip-hop műfajának történetében: ezzel a dallal indult útjára a sportszergyártók és hip-hop muzsikusok azóta is tartó összebútorozása, akarom mondani: „kollabja”. A nóta egyrészt identitást rajzoló önarckép (vö.: a pokolgépes Pitralon), az ébredező sneaker-imádat kifejeződése (Trunk Tamás itt még halvány gondolat sem volt), és végül, de nem utolsósorban: zseniálisan megkonstruált PR-fogás, mellyel a Run DMC berántotta az Adidast, hogy szponzorálja őket. Mikor 1986-es koncertjükön ezt a számot adták elő, megkérték a közönséget, hogy mindenki emelje magasba az Adidas csukáját. És lám, a közönség így cselekedett! A Run DMC-srácok nem akartak lyukra futni: menedzserük előtte gondoskodott róla, hogy a koncerten az Adidas marketingvezére is ott legyen. 1 millió dolláros Adidas-szerződést hozott végül a konyhára ez a kis dalocska.

Előadó: Nirvana

Dal: Smells Like Teen Spirit (1991)

Nem véletlenül került képzeletbeli listánk első helyére: ennek a nótának bámulatos a története! Kurt Cobain egykori barátnőjének zenész ismerőse egy alkalommal (alkalom alatt egy komolyabb bulit tessék sejteni), fogta a festékes flakont, és felírta Cobain nappalijában a falra: Kurt Smells Like Teen Spirit. Cobainnek tetszett a mondat, a poszt-hippi-grunge-feelinghez remekül passzolt (nem véletlen a Nirvana név sem). És hát szegény azt hitte, ez valami anarchista, tömegkultúrát ekéző titkos jelmondat. Boldogan adta hát címként új dalához. Egyvalamit nézett be csupán, pontosabban: nem volt vele tisztában. A „smells like teen spirit” kifejezésnek semmi köze a lázadáshoz. Az a bizonyos ismerős pedig azért írta fel a falra, mert Kurt barátnője előszeretettel használta a Teen Spirit nevű dezodort – és ennek illatát érezte a Nirvana frontemberén, konkrétan.

Nos, képzeljük el Cobaint, mikor ezt megtudta! Az elnyűtt nagymama-pulóveres, szakadt farmeres, konzumerizmust elutasító srácban egy világ dőlhetett össze. A Smells Like Teen Spirit villámgyorsan meghódította a slágerlistákat. Ikonikus, himnikus, korszakos művé vált (vö.: Gép-Induló, Mercedes Benz), az ún. „X-generáció” indulójává. Ettől kezdve a Nirvanát rajongók és nem rajongók milliói imádták, hallgatták, figyelték. A média reflektorfényébe, a popkultúra sztratoszférájába kerültek, a Teen Spirit dezodor eladásai pedig soha nem látott számokat produkáltak!

Cobain számára nyilván okozott némi kognitív disszonanciát a nóta; érthető, hogy egy idő után nem volt hajlandó koncerten sem lejátszani. Így járt szerencsétlen. Gyűlölte a celebvilágot, mégis celeb vált belőle. Utálta a fogyasztói társadalmat, de ő maga vált elfogyasztandó termékké.

Ilyen ez a popszakma, mondhatnánk, kicsit szomorkásan.

Helyette azt mondjuk: tessék jobban ismerni a márkák világát – és mindenki bánjon óvatosan a dezodorokkal!