Vége az épülethálók aranykorának?
- Laszlo Berta
- Jun 24
- 12 min read
Budapest köztéri hirdetési piaca hatalmas átalakulás előtt áll — mit jelent ez a városképnek, a reklámcégeknek és a társasházaknak? És hogyan csinálják máshol a világban? Ezeket a kérdéseket járjuk kicsit körbe.
[Update: A törvényjavaslatot június 23-án elfogadták; jelen poszt még néhány órácskával előtte íródott – ám a cikk mondandóján mindezt mit sem változtat, azaz valamit mégis, UPDATE a végén.]
A budapesti belváros gyakran páratlan szépségű, máskor kissé lerobbant történelmi homlokzatait mióta az eszemet tudom hatalmas reklámfelületek takarják. A városlakók sokszor hónapokon vagy éveken át nem műemlékeket, díszes tűzfalakat esetleg letisztult utcaképet láttak, hanem óriási hirdetéseket. Egy friss törvényjavaslat ezt a gyakorlatot számolná fel – gyökeresen átrajzolva a magyar utcaképet, és vele együtt egy egész iparág működését. A tét azonban nem csupán esztétikai: a homlokzati reklámbevétel nemcsak a reklámcégek pénztárcáját dagasztja, de néhány frekventált helyen lévő társasháznál épp az egyébként rendkívül költséges felújításokat finanszírozza… Így a kérdés egyszerre szól városképről, üzletről és lakóközösségek pénztárcájáról.
Ha elfogadják a törvényjavaslatot — MI VÁLTOZIK?
KÉRDÉS | VÁLASZ |
› Mi tűnik el? | Homlokzati reklámhálók, gigaplakátok, nagy méretű falreklámok |
› Mi maradhat? | Utcabútor, hirdetőoszlop, villanyoszlop, tetőszerkezethez rögzített reklámhordozó |
› Mekkora lehet a reklámfelüet? | Alapesetben legfeljebb 15 m² (ha kormányrendelet másként nem rendelkezik) |
› Meddig kell elbontani? | 2026. szeptember 30-ig, a tulajdonos saját költségén |
› Ki dönt majd? | A helyi önkormányzat, településképi eljárásban |
› Mekkora a bírság? | Akár 100 ezer Ft helyszíni és akár 4 millió Ft közigazgatási bírság — ismételten is |
A 15 m²-es korlát különösen fontos: nem csupán az épülethálókat érinti, hanem a teljes köztéri (OOH) piac méretezését is átírhatja.
Épületek, amiket talán még sosem láttunk
Az elmúlt években számos értékes épület tűnt el hirdetési felületként használt épülethálók mögött. A jelenség Budapest történelmi belvárosában a legszembetűnőbb, ahol a műemléki homlokzatokra feszített gigaplakátok teljesen átírják az utcaképet. A reform szószólói szerint a cél, hogy a város ne reklámfelületként, hanem élhető közterületként működjön –
ez olyan szempont, amely más, hasonló adottságú európai nagyvárosokban régóta természetes.
FOGALOMTÁR
[avagy: nem minden „gigaplakát” egyforma]
›› Épület- (építési) háló: általában homlokzaton vagy állványzaton jelenik meg, sokszor felújításhoz kapcsolódva; a magyar építészetről szóló 2023. évi C. törvény szerint legfeljebb 24 hónapig állhat kint. Jellemzően ez szokott a legnagyobb, legfeltűnőbb formátum lenni.
›› Tűzfali reklám: fix, állandó falfelületet használ — gyakran egy lakóházzal szomszédos épület vakfala.
›› Tetőreklám: külön tartószerkezeten, a tetőn áll. Mint reklámeszköz-kategória formálisan a megengedett négy típus egyike maradna — de rá is vonatkozna a legfeljebb 15 m²-es korlát, így a ma jellemző, ennél jóval nagyobb tetőreklámok a gyakorlatban ellehetetlenülnének. A piaci szereplők szerint „életszerűtlenül kis méretűre zsugorítják”.
›› Klasszikus óriásplakát: önálló vagy falra szerelt reklámeszköz, amelynek méretét – a tetőreklámhoz hasonlatosan - a szabályozás most különösen erősen korlátozná. A vita jelentős része épp abból fakad, hogy a közbeszédben minden „gigaplakát”, miközben üzletileg, jogilag és városképileg ezek nem ugyanazok.
A jelenlegi helyzet és a számok
Ma az illegális köztéri reklámok eltávolítása a kormányhivatalok hatáskörébe tartozik, ám a rendszer kevéssé hatékony: a vitatott reklámhálók többsége boldogan lengedezett a helyén, amíg azt a reklámozók jónak látták. A hosszadalmas eljárások és bírósági ügyek miatt tényleges bontás csak elvétve történt. A szabályozás logikája szerint minden, a szabályozás alá eső köztéri reklámeszközt regisztrálni kell az országos reklámkataszterben, és a reklámcégeknek a regisztrált eszközök tudomásulvételét kell kezdeményezniük a kormányhivataloknál – az érintett önkormányzatok viszont alig kapnak információt ezekről az eljárásokról.
A lépték érzékeltetésére: a reklámkataszter szerint Budapest belső kerületeiben mintegy 145 nagy méretű egyedi reklámeszköz, 204 feszített és 63 tűzfalon elhelyezett reklámháló található.
Ha volt szabály, mégis miért maradtak kint a hálók?
Jogos a kérdés: ha eddig is volt reklámkataszter, bírság és tudomásulvételi eljárás, miért kellett újra hozzányúlni? A jelenlegi rendszerben új reklámeszközt csak hatósági tudomásulvételi eljárás után lehet elhelyezni – ezt az eljárást a járási (fővárosi kerületi) hivatal folytatja le –, és reklám csak akkor jelenhet meg rajta, ha az NMHH bejegyezte az országos reklámkataszterbe. A kataszter tartalmazza többek között a reklámeszköz helyét, fizikai jellemzőit és egyedi azonosítóját, az üzemeltetéséért pedig reklámfelületenként évi 15 ezer forintot kell fizetni.
Az adminisztratív keret tehát létezett,
a probléma inkább a végrehajtás körül volt.
A hatáskör a távoli, állítólagosan túlterhelt kormányhivataloknál összpontosult, az érintett önkormányzatok információ és eszköz nélkül maradtak, az eljárások (ha egyáltalán voltak) pedig hónapokig-évekig húzódtak, miközben a jogi kiskapuk életben tartották a vitatott felületeket. A mostani javaslat éppen ezt fordítaná meg: a kontrollt ahhoz az önkormányzathoz telepíti, amelynek a városképéről szó van.
Fordulat: a hatáskör visszaszáll az önkormányzatokra
A kormányváltás körül Vitézy Dávid amellett érvelt, hogy az épülethomlokzatokat csúfító reklámhálók, a telefonfülkék és az út menti reklámtáblák más európai városokban elképzelhetetlenek lennének, és az önkormányzatoknak kellene visszakapniuk a jogkört saját városképük védelméhez. A konkrét törvényjavaslatot a Tisza Párt képviselői nyújtották be, és a tervezet szerint a lassúsággal vádolt kormányhivatalok helyett a jogkörök a helyi önkormányzatokhoz kerülnek (Budapest esetében a Fővárosi Közgyűléshez), és az új hirdetések kihelyezését náluk kell majd kezdeményezni egy településképi eljárás keretében.
Mit tartalmaz a törvényjavaslat?
A tervezet a köztéri reklámozás kereteit írja újra. A legfontosabb elemek:
Mi marad engedélyezett: köztérről látható reklámot kizárólag utcabútorokon, hirdető- és villanyoszlopokon, valamint a tetőszerkezetre rögzített tartóberendezéseken lehetne elhelyezni.
A kemény határidő: a nem megfelelő reklámhordozókat a tulajdonosoknak legkésőbb 2026. szeptember 30-ig, saját költségükön kell eltávolítaniuk.
Politikai dimenzió: a javaslat a „gyűlöletkeltő” politikai kampányplakátokat is szigorú keretek közé szorítaná.
Szankció: a mulasztó tulajdonosokra komoly büntetés várhat, és az eltávolítást az önkormányzat is elvégeztetheti.
A piaci ellenoldal: „a teljes hirdetési piacot kinyírná”
A szakma sokként élte meg a tervezetet. Piaci szereplők szerint a javaslat nemcsak a megutált óriásplakátokat söpörné el, hanem a teljes köztéri hirdetési piac működését is ellehetetlenítené — egyeztetés és érdemi felkészülési idő nélkül.
Kenéz András, az épülethálós és tetőreklámokban érdekelt Horizont Reklám Kft. ügyvezetője szerint a tervezet betiltja az óriásplakátokat, a tetőreklámokat életszerűtlenül kis méretűre zsugorítja, és nem veszi figyelembe a már meglévő, sokszor évekre előre lekötött üzleti kötelezettségeket, amikor szeptember 30-i határidőt szab.
Mindez kinek fáj igazán? — nyertesek kontra vesztesek
A törésvonalak azonban nem ott húzódnak, ahol elsőre gondolnánk. Szinte minden szereplő egyszerre nyerhet és veszíthet:
Szereplők | Nyereség + | Veszteség - |
Városlakó | Tisztább utcakép, kevesebb vizuális zaj | Kevesebb ingyenes / közérdekű felület is lehet |
Társasház | Kevesebb konfliktus, fény- és zajterhelés | Kieső bevétel |
Önkormányzat | Valódi városképi kontroll | Végrehajtási teher, jogviták |
Reklámcégek | Tisztább, szabályozottabb piac | Szerződések, inventory- és bevételvesztés |
Márkák / ügynökségek | Kreatívabb OOH-kényszer | Kevesebb nagyformátumú látványfelület |
Érdemes árnyalni a piaci ellenoldalt is: a szakmai érdekképviselet – köztük az OOH-tagozat – érvelésében nemcsak a bevétel szerepel, hanem az is, hogy
a társasházi lakók érdekei és a kiszámítható, egységes szabályozás szintén fontosak.
Vagyis a piac nem feltétlenül a szabályozás ellen van, hanem a kiszámíthatatlan, egyik napról a másikra bevezetett tilalom ellen. Vitriolosan megjegyezhetjük: a tiltás után kiszámíthatóan nem kell ezzel majd foglalkozni.
A politikai háttér: kit is érint valójában a tilalom?
A javaslatot nem lehet a magyar plakátpiac tulajdonosi szerkezetének ismerete nélkül vizsgálni. A köztéri reklámpiac túlnyomó részét néhány, az előző kormányzat érdekköréhez köthető cég uralja. A piacvezető a Publimont Kft., amely országszerte több ezer óriásplakátot és több ezer citylight-felületet (jellemzően megállókban lévő reklámhelyet) üzemeltet, mellette a hirdetőoszlopairól ismert MAHIR-csoport és az Euro Publicity Kft. – összesen mintegy tíz céget felölelő hálózat.
E cégek útja jól dokumentált. Eredetileg Simicska Lajos, a Fidesz egykori gazdasági háttérembere érdekeltségébe tartoztak; a 2015-ös „G-nap” utáni szakítás, majd a 2018-as választás után a teljes érdekkör Mészáros Lőrinchez került, később pedig magántőkealapokhoz (Prime Blanc, majd az Initia Capital által kezelt struktúrák), amelyek hátterét a Transparency International Magyarország szerint nehéz átlátni.
A felületek elosztása éveken át erősen aszimmetrikus volt.
A 2026-os kampányban a sajtóértesülések szerint az akkori kormányoldal nagyságrendekkel több plakáthelyhez juthatott, mint az ellenzék, és a kormányzati és kormányzathoz köthető kampányok túlnyomórészt e cégek felületein futottak.
Itt válik a városképi javaslat egyúttal politikai-gazdaságtani kérdéssé. A 2026. áprilisi választáson a Fidesz veszített – vagyis a tervezetet az új kormányerő nyújtotta be. Egy frissen hatalomra került politikai oldal tehát olyan piacot szabályozna újra drasztikusan, amelyet
máig a leváltott kormányzat holdudvarához köthető cégek uralnak.
Ebből – bármi is a deklarált cél – az következik, hogy a tilalom aránytalanul azokat a vállalkozásokat érintené, amelyek az előző kormány érdekköréhez tartoznak. A homlokzati és tűzfali hálók, valamint a nagy formátumú felületek betiltása látszólag épp azt az inventoryt metszené ki, amelyből e cégbirodalom bevételének és korábbi politikai befolyásának jelentős része származott.
Rossz nyelvek persze rögtön hozzátennék: micsoda véletlen, hogy az első nagy köztéri reform pont a régi kurzus plakátbirodalmát csípi nyakon. A „politikai leszámolás” keretet tényszerűen persze semmi nem támasztja alá – a jogalkotó szándéka nem ilyesmi, és nyilvánosan senki nem állított ilyet –, de a felállás kétségkívül kínálja magát erre az olvasatra.
A tárgyilagosság kedvéért a kettőt élesen el kell választani: az tény, hogy a piac tulajdonosi szerkezete az előző kormányhoz köthető, és hogy a tilalom – pusztán a számok logikája alapján – őket érintené a legsúlyosabban; az viszont már csak értelmezés, hogy ebben szándékos célzás rejlene. A két lehetséges olvasat – őszinte városvédelem, illetve politikai mellékhatás – nem zárja ki egymást; az olvasónak érdemes mindkettőt mérlegelnie.
Társasházi szemszög: kinek éri ez meg, és kinek fáj?
A vita egyik leggyakrabban elfeledett szereplője maga a társasház. A reklámhálók ugyanis nem a levegőben lógnak: jellemzően lakóépületek tűzfalára, homlokzatára vagy az állványzatra kerülnek, és ezért a lakóközösség pénzt kap. Ez a bevétel sok háznál nem mellékes tétel.
Hova megy a pénz, és finanszírozhat-e felújítást?
Igen, és gyakran pontosan ez a lényege. A homlokzat a tulajdonosok közös tulajdona, így a falfelület bérbeadásáról a közgyűlés dönt, a bevétel pedig a társasházat illeti. Sok esetben a több tíz négyzetméteres óriásplakátok épp az éppen folyó felújítás összegét takarják és finanszírozzák: egy homlokzatnyi hirdetés éves bevételéből akár a teljes vakolás ára is kijöhet. A konstrukció többféle lehet: vagy a társasház adja bérbe a falfelületet a reklámcégnek, vagy a házra állványt és hálót kihelyező cég fizet a lakóknak.
A bevétel felhasználása szabad: a közgyűlés dönthet úgy, hogy a felújítási alapba teszi, és abból finanszírozza a homlokzat- vagy tetőfelújítást. Sőt, a gyakorlatban elterjedt egy elegáns, körkörös megoldás is: a reklámcég a bérleti díj helyett vagy mellett magát a felújítást végzi el – ilyenkor adózási szempontból a felújítás szokásos piaci értéke számít a társasház bevételének. Vagyis a háló nemcsak pénzt hoz, hanem közvetlenül állványt és munkát is a homlokzat rendbetételéhez.
Az adózás és a buktatók
A bevétel nem adómentes. A társasház által szerzett bérleti díj adóköteles jövedelem; a közgyűlés dönthet úgy is, hogy a magánszemély tulajdonosok a tulajdoni hányaduk arányában, egyénileg adóznak utána. Emellett 2018 óta az egy négyzetmétert meghaladó reklámhordozók után építményadót is fizetni kell, amelynek mértékét az önkormányzatok saját hatáskörben határozzák meg. Hogy kit terhel az adó, az a konstrukciótól függ: állványra kihelyezett háló esetén jellemzően az állvány (és a háló) tulajdonosa, vagyis a bérlő fizeti.
Pénzt vagy életet – harc a plakátok árnyékában
Érdekes, hogy az önkormányzati gyakorlat helyenként egyenesen a háló ellen fordul: például a Budavári Önkormányzat egy 2025-ös épület-felújítási pályázata kizárja a támogatásból azt a társasházat, amelyik reklámhálót (molinót) helyezett ki a homlokzatára. A lakóközösség így választás elé kerül: vagy a reklámbevétel, vagy a felújítási támogatás közpénzből — a kettő együtt nem jár. Ráadásul sok lakónak a háló inkább teher: a megvilágított tetőplakát beragyogja a felső emeleti lakásokat, a homlokzat pedig közös tulajdon, amelynek reklámcélú hasznosításához közgyűlési hozzájárulás kell, így a kihelyezés körüli viták visszatérő konfliktusforrást jelentenek a társasházakban. A tilalom tehát a lakóközösségek egy részének megkönnyebbülés, másoknak viszont egy kiszámítható bevételi forrás elvesztése.
Kell pótolni a kieső homlokzati bevételt?
A tilalom támogatói városképi nyereségről beszélnek, és a mérleg nagyrészt valóban az ő oldalukon van: a budapesti társasházak túlnyomó többségén soha nem volt homlokzati reklám, és ez a felújításaikat nem akadályozta. A háló mint bevételi forrás néhány száz, jellemzően forgalmas, jó fekvésű házat érint — számukra a kiesés érzékeny, de a városkép egészének állagát nem dönti el. Ezeknél a házaknál a reklám ráadásul jellemzően nem a felújítás kizárólagos fedezete volt, hanem egy kényelmes plusztétel a közös kasszában. Azt tehát túlzás lenne állítani, hogy a tilalom nyomán „a városkép reklámmentességben javul, de épületállagban romlik", hiszen a hatás egy szűk körre koncentrálódik. Ettől még jogos a felvetés, hogy az érintett házaknak az önkormányzat kínálhatna áthidaló megoldást (felújítási pályázat, kedvezményes hitel),
de ez méltányossági kérdés, nem a reform sorsát eldöntő tényező.
Fontos árnyalnunk: a tilalom nem a társasházak bevételszerzési jogát szünteti meg, hanem azt a felületet (a nagy méretű homlokzati és tűzfali hálót), amelyből a legtöbb bevétel származott. A megengedett formátumok — tetőszerkezet, utcabútor — viszont jellemzően nem a társasház, hanem külön üzemeltetők kezében vannak, így a lakóközösségek mozgástere érdemben szűkül. Vagyis a jog papíron megmarad, a tényleges lehetőség viszont jórészt eltűnik.
Nemzetközi kitekintés: hogyan csinálják máshol?
A budapesti lépés nem előzmény nélküli. Egy közel két évtizedes nemzetközi trendbe illeszkedik, és a máshol szerzett tapasztalatok árnyaltabbak, mint a „betiltás = gazdasági összeomlás” képlet sugallná.
São Paulo — a referencia-eset (2006–2007)
A mozgalom őse a brazil São Paulo, amely 2006-ban a világon elsőként tiltotta be ilyen léptékben (közel teljesen) a köztéri reklámot; az akkori polgármester, Gilberto Kassab egyenesen „vizuális szennyezésnek” nevezte a jelenséget. A Lei Cidade Limpa (Tiszta Város törvény) keretében több mint 15 000 óriásplakátot bontottak le, a szabályozás további mintegy 300 000 üzleti táblát érintett, és a busz-, taxi- és plakátreklámoknak is el kellett tűnniük.
A budapesti javaslat szempontjából két párhuzam is tanulságos. Egyrészt a határidő: São Paulóban a törvény 2007. január 1-jén lépett hatályba, és a cégek mindössze 90 napot kaptak a megfelelésre vagy a bírság megfizetésére, ez a budapesti, szeptember 30-i határidőhöz hasonlóan szoros tempó, sőt, lényegesen feszesebb. Másrészt a jogi ellenállás: a Clear Channel Outdoor, a világ egyik legnagyobb köztéri reklámcége beperelte a várost, alkotmányellenesnek nevezve a tilalmat, ez közvetlen előképe lehet a hazai piaci szereplők mostani tiltakozásának.
Tanulság Budapestnek: a drasztikus tiltás végrehajtható és túlélheti a jogi támadásokat (nyilván), de nem feltétlenül végleges reklámmentességet hoz, hosszabb távon inkább újraszabályozást.
Grenoble — az európai úttörő (2014)
Grenoble 2014-ben elsőként vágott bele a kereskedelmi utcai reklám felszámolásába Európában: Éric Piolle zöld polgármester felmondta a város 326 reklámfelületre szóló szerződését (köztük 64 nagy óriásplakátot), és a helyükre fák, közösségi hirdetőtáblák kerültek — vagy semmi. Fontos árnyalat a tárgyilagossághoz: a busz- és villamosmegállókban maradtak reklámok, mert azt a szerződést a regionális hatóság kezeli. A teljes, totális reklámmentesség tehát a gyakorlatban itt sem valósult meg.
Tanulság Budapestnek: a reklámfelületek eltüntetése működhet, de a megállók, a futó szerződések és a megosztott (regionális vs. városi) hatáskörök miatt a teljes reklámmentesség nehezen érhető el. Grenoble-ban 326 felületet vontak ki, a megállók reklámjai mégis maradtak, mert más szerződéses rendszerhez tartoztak.
Moszkva — amikor a „kevés hirdetés” nem tilalom
Aki járt már Moszkvában, joggal érzékelhette feltűnően kevésnek a köztéri hirdetést — de itt érdemes pontosítani: nem klasszikus tilalomról van szó, hanem a piac radikális „újraindításáról”. A város 2013 körül kihasználta a reklámtörvény módosításait: nem hosszabbította meg a lejáró szerződéseket, egységes elhelyezési rendszert dolgozott ki, és saját állítása szerint nagyságrenddel csökkentette a rendelkezésre álló felületek számát (független becslések szerint reálisan 25–50 százalékkal). A felületeket nagy tételben árverezték el, amit a kis szereplők nem tudtak megfizetni.
Tanulság Budapestnek: kevesebb felület nem feltétlenül jelent kevesebb üzletet — gyakran csak koncentráltabb, drágább és digitálisabb piac, amelyből a kis szereplők kiszorulnak.
És a többiek
A globális trend érzékeltetésére néhány további példa:
Egyesült Államok: több állam reklámtábla-mentes — Vermont és Maine az 1970-es évek, Hawaii az 1920-as évek, Alaszka 1998 óta.
India: Újdelhi, Mumbai és Chennai is korlátozta a köztéri reklámot (Chennai 2009-ben tiltotta be új óriásplakátok kihelyezését).
Amszterdam és Genf: Amszterdam 2021-ben elsőként tiltotta be a magas széndioxid-kibocsátású ágazatok reklámjait, 2023-ban a genfi Vernier kerület követte.
Mérleg: élhetőbb város kontra iparági sokk
A budapesti javaslat három tanulságot kínál a nemzetközi tapasztalatok fényében.
Egy: a lépés egy közel húsz éves, São Paulótól Grenoble-on át Amszterdamig ívelő trendbe illeszkedik.
Kettő: a piaci „ez mindent tönkretesz” érv máshol is elhangzott, de São Paulóban a támogatók szerint nem igazolódott teljesen.
Három: a tényleges, totális reklámmentesség szinte sehol nem valósult meg (mondjuk ez nem is volt kimondott cél) — mindig maradnak engedélyezett felületek (utcabútor, megálló, tető), pontosan úgy, ahogy a magyar javaslat is meghagy néhány kategóriát, de szigorú méretkorláttal.
A hazai szál egy ponton sajátosabb: a homlokzati reklám bérbeadása máshol is bevételt hoz a tulajdonosnak, de a magyar társasházi szerkezetben ez jellemzően sok kis tulajdonos közös kasszájába — gyakran a felújítási alapba — folyik, ahol olykor épp a felújítás fedezetét adja. Így a tilalom itt nem absztrakt városképi kérdés, hanem nagyon is konkrét pénzügyi döntés is: egyes házaknál a közös kassza egyik bevételi forrása tűnhet el.
A kérdés végül nem az, hogy Budapest reklámos város vagy reklámmentes város legyen. Hanem az, hogy ki rendelkezik a város látványával: az önkormányzat, a piac, a lakóközösség,
esetleg az, aki a legnagyobb molinót tudja kifeszíteni egy homlokzatra?
A mostani javaslat erre ad radikális választ. Hogy a városképi tisztulás mellé jár-e bármilyen ellentételezés a társasházaknak és/vagy a reklámpiacnak, az inkább méltányossági, mint hatalmi kérdés: egy elszánt és méretes többség kompenzáció nélkül is átviheti és végrehajthatja a tilalmat, ahogy São Paulóban vagy Grenoble-ban is történt – a kezdeti tiltakozás elült, és néhány év alatt az új utcakép lett a megszokott.
Az érintettek vesztesége valós, de aligha dönti el a reform sorsát.
UPDATE (2026. június 25.): A poszt megírása óta a kérdés eldőlt. Az Országgyűlés 2026. június 23-án megszavazta a törvényt — igaz, az eredetihez képest több ponton módosított formában. A leszerelésre szabott határidő a benyújtáskori szeptember 30-ról előbb október 31-re, végül december 31-re csúszott: a 15 m²-nél nagyobb gigaplakátok és reklámhálók tulajdonosainak eddig kell saját költségükön eltávolítaniuk azokat. Onnantól az önkormányzat akár négymillió forintos, ismételhető bírságot is kiszabhat, a kint maradt eszközöket pedig 2027. január 1-jén nulla órától el is koboztathatja. A KDNP javaslata, amely az államra terhelte volna a bontás költségét és kártérítést adott volna az érintetteknek, nem ment át. A városvédelmi cél tehát győzött — a társasházak és a reklámpiac átmeneti veszteségeit pedig, ahogy egyébként valószínűsítettük, a jogalkotó egyelőre nem ellentételezi (és persze nem is biztos, hogy ez elvárható lenne).
