Salvador Dali és a nyalóka
Mindenki látott már nyalókát.
Legalábbis remélem. Sőt, drukkolok, hogy így legyen. Ugyanis nyalóka nélkül minden gyermek sorsa kicsit kellemetlenebb.
A nyalókát mai formájában sokan és sokszor feltalálták az idők során. A „Food for Thought: Extraordinary Little Chronicles of the World” című könyv szerint hivatalosan a Connecticut-beli George Smith volt a feltaláló, aki 1908-ban kezdett el pálcikára tűzött édességeket gyártani. Termékeit egy akkoriban menő versenyló után nevezte el – nem fogunk nagyon meglepődni, ha elárulom, a lovat Lolly Popnak hívták. Smith volt az is, aki levédette a lollipop nevet 1931-ben.
A katalán Enric Bernat azonban mit sem tudott erről. Annyit viszont tudott, hogy a gyerekek az édességet mindenfelé cipelik, a kezükben fogják, a zsebükbe dugják, elolvad, ragad, tehát az édesség egy elég gusztustalan dolog tud lenni. Ezen gondolkodott szülei cukrászdájában, majd újra feltalálta a nyalókát. Amikor megmutatta a befektetőknek, ők gyorsan elmenekültek, így kimaradtak a következő évtizedek legmenőbb nyalókamárkájának felfutásából – és a rengeteg profitból.
Enric eleinte GOL-nak nevezte a termékét, az alábbi gondolat mentén: a cukorgömb ugye a labda, a száj pedig a kapu.
De ez senkit sem villanyozott fel igazán, nem ment jól az üzlet. Bernat ezután egy reklámügynökséget kért fel, hogy segítsenek neki beindítani a márkát. A reklámügynökség a spanyol ’chupar’ szóból (ami annyit jelent, mint nyalni, szopogatni) alakította ki a Chupa Chups márkanevet. Az egész világ szerencséje, hogy nem magyar volt a feltaláló, hiszen akkor most a világ minden szegletében kénytelenek lennénk a Nyili Nyali vagy a Szipi Szopi (esetleg Nyalcsi Nyaller) márkájú édességeket vásárolni tonnaszámra.
Tehát megvolt a termék és a márkanév.
Be is indult a szekér. A forgalom növekedését elősegítette, hogy míg korábban az édességeket olyan helyre tették, ahol a gyerekek nem érhették el (hiszen a gyerekek mindent összekennének az édességekkel), a Chupa Chupsot egy edényben szépen kitehették közvetlenül a pénztárgép elé, hogy bárki kényelmesen kivehessen egy pálcikára tűzött cukorkát.
A Chupa Chups észrevétlenül manapság (is) divatos marketingtechnikák tankönyvi esetein keresztül haladt a világhír felé: egy egyszerű termékinnováció, egy játékos és beszédes elnevezés és egy újszerű elhelyezés a boltban, ami lehetővé teszi az impulzusvásárlást. Mesteri.
De még mindig hiányzott egy jó logó.
1969-ben járunk, a termék már 11. éve forgott közszájon (hm), és még mindig nem volt normális logója.
Mr. Bernat nagyon szomorú volt emiatt, és egyik nap, amikor épp jóbarátjával, Salvador Dalival kávézott (mi sem hétköznapibb, mint hogy Salvador Dalival kávézgatunk), elpanaszolta neki, hogy logó nélkül mit sem ér az élet.
Dali egyből felfirkált pár dolgot a környékén heverő újságpapírokra, majd pár órával később elő is jött a végleges tervvel. Ráadásul, mivel jól tudta, hogy a logó akkor hasznos, ha látható is, olyan csomagolást javasolt, amin az általa rajzolt jelkép mindig látható: méghozzá a termék tetején és nem az oldalán.
Salvador Dali készítette
És hogy miért volt Dali ennyire kedves az ő Enric barátjával? Ezen a történeten nincs cukormáz: pénzért. Dali nagyon szerette a pénzt. Annyira, hogy André Breton, a szürrealista költő Dali nevének betűiből formált neki egy új becenevet. Az anagramma így nézett ki:
Avida Dollars
Ami szabad fordításban annyit tesz: Pénzéhes. Ejnye, no.
Bár a logó néhány ráncfelvarráson átesett már, mégis a Chupa Chups a legegyszerűbb módja annak, hogy egy eredeti Dali mű kerüljön a kezünk közé.