Egy ikonikus plakát tarkójára

A Vétó 73. Tovariscsi konyec-től az emoji-kampányig címet viselő epizódja akár jó is lehetett volna, ha és amennyiben. Bevallom, kedvelem a Vétót és a hozzá hasonló tartalmakat, de ha rajtam múlik, én megvétóznám, hogy egy beszélgetés szereplői ennyire felkészületlenül üljenek mikrofon és kamera elé. Ruff Bálinték eszmecseréje e felkészültség híján, sajnos, alig volt több, mint egy pénteken, 6. órában megtartott középiskolai osztályfőnöki (Gyerekek, a mai témánk: „Kedvenc választási plakátom, és ami épp eszembe jut róla”) – csak felszínesebb, közhelyesebb és komolytalanabb verzióban.

Pedig a téma roppant izgalmas, sőt, tanulságos. Nemcsak a politikai kommunikáció szempontjából, nemcsak plakátügyileg, de szociokulturálisan is, akár. Azon túl, hogy felvillantja a politikai kampányok sajátosságait, a választási üzenetalkotás és vizuális megformálás, illetve a hatalmi retorika alakulását – egész plakátkultúránk állapotját, a hazai kommunikációs ipar problematikáját is horzsolja,

miközben bepillantást enged ebbe az elmúlt 35 évbe, ami olyan, amilyen, de mégiscsak a miénk.

És ez a visszatekintés akár a jelen számára is hordozhat némi felismeréseket; amennyiben érdekeltek vagyunk az összefüggések meglátásában.

Ám most nem a #73. Vétó műsorban elhangzottak egészére kívánok reflektálni (bármennyire is szeretnék), csupán egy konkrét, megidézett alkotás, a magyar plakátművészet egyik leghíresebb („a magyar rendszerváltás ikonikus”) művének vonatkozásában szeretnék tenni néhány kiegészítést, pontosítást. Pláne, hogy az alkotó az elmúlt három évtizedben sok felületen, sokszor elmesélte annak háttérsztoriját.

Orosz István grafikusművész (fotó: Komka Péter)

Igen, Orosz István Товарищи, конец! (Elvtársak vége!) című plakátjáról van szó. Orosz István személyét nyilván nem kell senkinek bemutatni. Mindannyian tudjuk, hogy egy igazi legenda, a magyar képző- és plakátművészet egyik legnagyobb élő alakja, az anamorfózis mestere.

Mi az az anamorfózis?

Orosz nemcsak grafikusművész (Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett), de mellesleg animációs filmeket rendez, ír és tanít. Dicséretes, hogy a Vétóban legalább egy félmondat erejéig megemlítették a nevét.

[Talán az is közismert, hogy a cirill betűkkel írott cím helyes kiejtése (a hangsúlyt nagybetűvel, a fonémákat csak megközelítően jelölve): táVÁrisi káNYEC. Keringenek ugyan különféle változatok (továriscsi, táváriscsi, konyec és egyéb fonetikusan téves átírások), de ma már nem kell oroszul beszélni, hogy az ember kiderítse a helyes változatot, és annak megfelelően hivatkozzon rá. Úgyhogy jobban ezt se taglalom.]

És akkor jöjjön a lényeg. Aki nem hallotta, nem látta a műsort, annak kivonatolom az Orosz-plakátot érintő gondolatokat, mégpedig jóval megbízhatóbban, mint azt elvtársunk, a ChatGPT tenné. Íme:

A beszélgetők röviden méltatják Orosz alkotását, mellyel a Magyar Demokrata Fórum kampányolt 1989–1990-ben. Megállapítják róla, hogy a képen „egy szovjet katona vagy valamilyen tábornok távozik”; felhívják rá a figyelmet, hogy „egy grafikusművész, Orosz István tervezte”, hogy „csodálatos a kivitelezés” és „csodálatos az ötlet is, hogy még itt van, közelről látjuk a tarkóját, de nekünk háttal van... elfelé megy”. Azt is megtudhatjuk ezen mély elemző mondatok után, hogy „ha nem lenne jó ennek az ötlete, teljesen mindegy, hogy grafikusművész rajzolta volna-e vagy sem – nem működne”. Sőt, még a kép mögöttes üzenetét is felfejtik számunkra: „az elhízott, kövér, korrupt szovjetek, akiknek látszik a tarkóján a redő... és hogy vége van és menjenek el. Ennek ez a metaüzenete.” És a végső konklúzió: „nem számít a kivitelezés, ha az ötlet jó.”

Nos, a magyar plakátkultúra, Orosz István művészete, a rendszerváltás emlékezete és a ténybeli hitelesség iránti tiszteletből a következő gondolatokkal szeretném ezt az elemzést kiegészíteni.

Illusztrációtól a „választási plakátig”

Ahhoz, hogy egy alkotásnak értsük a jelentését, megfelelő értelmezést (megfejtést?) tudjunk neki adni, érdemes ismernünk annak keletkezéstörténetét, kontextusát. A Товарищи, конец! (Elvtársak vége!) című plakát esetében az alapvető információ így hangzik: ezt a művet a művész eredetileg nem választási plakátnak szánta.

Orosz István 1985-ben készíti el első verzióját, akkor még szöveg nélkül. Nem felkérésre, nem politikai/választási céllal. Hanem mint szuverén, önálló művészi alkotást, egy animációs munkája számára. (Orosz visszaemlékezése szerint: könnyű volt megrajzolnia a képet, mert gyermekként sok szovjet tiszt tarkóját látta, ahogy a kecskeméti Zója utcai általános iskolába hozták-vitték csemetéiket a tányérsapkás apukák.) Vagyis: 1985-ben, a rajz keletkezése időpontjában a szovjet csapatok még „ideiglenesen” állomásoztak hazánkban, és senki nem sejtette, hogy valaha kivonulnak. Orosz István műve egy életérzés kifejeződése, egy létállapotrajz.

Groteszk „költői kép”: a tarkóján tokát hizlaló, arctalanul és arcátlanul élősködő elnyomóhatalom metaforája.

Igaz, amikor egy lakiteleki kiállításán bemutatta a grafikát, nem volt semmi visszhangja.

Aztán 1988-ban, mikor a rendszer már erősen recsegett-ropogott, a művész aktualizálja a képet, rákerül a felirat: Товарищи, ADIEU! (Elvtársak, viszlát!) Így, oroszul-franciásan. Ezzel a gesztussal új jelentésmezővel bővíti a képet, bátrabban és konkrétabban reflektál a változó politikai helyzetre.

Adieu!

Orosz később fogja magát, megmutatja a grafikát Lezsák Sándornak, a formálódó MDF egyik alapítójának, hátha lát benne fantáziát, esetleg fel tudják használni valamire. Lezsáknak tetszik a kép, ő javasolja a művésznek, hogy az „adieu” helyett azt írja rá: „конец”. És itt érdemes megfigyelnünk egy újabb momentumot, amit a vétósok elvétettek észrevenni: akkoriban úgy vetítették a szovjet filmeket, mint most a Halálos iramban (Fast and Furious) nevű franchise remekműveit,

következésképp a szocialista filmkultúra ezen végszavát (конец фильма/a film vége) mindenki tökéletesen ismerte.

Lezsák jó érzékkel (hiszen mégiscsak költő) mozgatta be a „konyec” kifejezés ezen jelentésmezejét – és élesítette a plakát érzelmi töltetét. E diszkrét célcsoportra hangolás (az eredeti mű finomabb átkeretezése!) révén született meg és égett be a fejekbe „a rendszerváltás ikonikus plakátja”.

Lezsák persze azt is tudta, jobb óvatosnak lenni, ezért nem mutatta meg a képet az MDF vezérkarának. Saját szakállára döntött és nyomtatott ki belőle nagyobb mennyiséget, amivel egyetlen éjszaka alatt plakátozták be az országot. A maga korában ez a radikális „szókimondás” egyre jobban jellemezte a közéletet, mindenki egyre bátrabban merte ráncigálni a hatalom bajszát. Orosz István plakátja ennek ellenére újnak, frissnek, szokatlanul merésznek hatott. (Bár tegyük hozzá: a plakát 1988 végén került ki az utcákra, amikor a hatalomnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint plakátragasztókat hajkurászni, annak ellenére, hogy állítólag berágtak miatta.)

Konec!

És ne feledjünk egy fontos kontextuális tényezőt! Orosz István a film- és színházi plakátok nagymestere. Az Elvtársak vége! pontosan úgy, olyan aprólékossággal van kivitelezve, megkonstruálva, mint a műfaj legjobb alkotásai. Nem véletlen, hogy az akkori plakátkultúrán szocializálódott szocialista társadalmunk számára ez a kép ekként (is) dekódolódott: „Ez az előadás/szerep, amit az elvtársak ránk kényszerítettek – most véget ért!”. A képen keresztben elhelyezett конец! felirat is ezt sugallja (mint egy felülragasztás, lásd: „Minden jegy elkelt!” vagy „Utolsó előadás!” stb.)

Vicces mellékszál a történethez: az Elvtársak vége! láttán szovjet katonák rohamozták meg az MDF székházát, szuvenírt akartak maguknak a plakátból. Szegény Szabad György, mikor késve érkezett egy elnökségi ülésre, döbbenten állapította meg, hogy „Atyaisten, itt vannak az oroszok!” És az is érdekes, hogy a kivonuló oroszok elkészítették a saját válasz plakátjukat (mondjuk, nem tettek bele nagy energiát). Hát nem humoros csapat?

Micsoda gesztus

Akkor miért is „működik” a Товарищи, конец! plakát? 

Szóval, kicsit összegezzünk és pontosítsunk. Ez a plakát nem azért „működik”, merthogy „csodálatos az ötlet”, mármint: hogy a plakát szereplője „nekünk háttal van... elfelé megy”. És azt is erősen cáfolnám, hogy „ha nem lenne jó az ötlete, teljesen mindegy, hogy grafikus művész rajzolta volna-e vagy sem. Nem működne.”

Orosz István 1985-ben készült rajzának kulcsa az átkeretezés; ebben rejlik az ötlet, hovatovább, ez teszi műalkotássá. Az a felismerés, hogy egy korábban megalkotott kép újragondolható, új jelentéssel ruházható fel, például: ha összeszikráztatjuk a történelmi pillanattal.

Ez Orosz István zsenialitása, kreativitása, művészi eredetisége. 

Még egyszer: nem a „tarkóperspektíva” az ötlet, hanem hogy a művész új kontextusba, beszédhelyzetbe emeli az eredetit (Товарищи, ADIEU!), amely keretezés tovább finomodik (Товарищи, конец!) – és ennek a folyamatnak a kivitelezés (filmes, színházi plakátformátum, annak mívessége, artisztikussága) ugyancsak lényegi, jelentést hordozó része. Gondoljunk bele: ha ugyanerre a képre az volna ráírva, magyarul (!), hogy „Elvtársak, jó utat!” – az mennyire erőtlen volna. Esetleg: „Katonák, konyec!” Kevés. „Ruszkik haza!” Stiláris baklövés, nem odaillő. Szóval, a hátulról látott figura, az „elfelé menés” még nem ötlet, sajnos. (Ebből is látni, hogy a reklám- és kommunikációs iparban az „ötlet” definíciója mennyire ingoványos terepen jár.)

De vissza a beszédhelyzetre! Ez a plakát megszólítja az egykori elnyomókat, az „elvtársakat”, akik előtte az országra kényszerítették „elvtársiasságukat”. Ráadásul a saját nyelvükön. Némi költői túlzással: oroszul (Orosz Istvánul, hm) és a művészet nyelvén küldi el őket a jó kurva anyjukba. Egy nemzet nevében adunk nekik egy verbális nyaklevest. Pont úgy, olyan gúnyos elégtétellel, ahogyan a Terminátor 2-ben hangzik el a híres mondat: Hasta la vista, baby. Ezen elemek együttese, komplex jelentése adja a plakát erejét, kérem szépen.

Fontos látnunk és megállapítanunk: a választási „plakátok” (egyébként: indokoltan és érthetően) középszerű és igénytelen gondolati és vizuális megoldásaihoz képest az Elvtársak vége! egészen más minőséget képvisel. Épp ettől olyan időtlen, kortalan és univerzális. Merthogy: műalkotás. Nem konkrét politikai/választási üzenetet akar átadni. (Ne feledjük: az MDF csupán kihasználja, kapitalizálja a plakátban rejlő jelentéspotenciált.) Az Elvtársak vége! egy szuverén alkotó világlátásának, gondolati, érzelmi regiszterének lenyomata. Ugyanakkor nyitott mű. Többféle értelmezésre ad lehetőséget, mert a képbe kódolt beszédhelyzet (az elnyomottak elnyomóikkal szembeni felszólalása, a függetlenség deklarálása, az arctalan hatalomnak való arcátlan beszólás stb.) általános érvényű, bárhol és bármikor aktualizálható, bármely jelentésszikrája könnyedén belobbantható. Különösen most, amikor Moszkva ismét beindította birodalmi tankjait.

Orosz István Товарищи, конец! című alkotása egy csodálatos társadalom- és korrajz – egy nem annyira csodálatos társadalomról és korról. Hangulatjelentés a rendszerváltás hajnalán.

Egy tarkónyi pillanatfelvétel, amely az ország függetlenségét, jövőbe vetett hitét, szabadságvágyát exponálja.

Az újrakezdés reményét. Hogy az éjjeleink ne plakátmagányban ázzanak. Hogy lehet új fejezetet kezdeni az élet színpadán. Egyénileg, kollektívan, egy egész nemzet számára.

Ugyanakkor egy olyan alkotás, mely segíthet megérteni a kreativitás szerepét, az átkeretezés természetét, a művészi látásmód lényegét ­– ha úgy tetszik, egy alkotói folyamatot, egy műalkotás születését is.

Ettől „működik”, ettől ikonikus ez a plakát. Ez adja igazi erejét, téren és időn átívelő igazságát.