top of page

7 dolog, amit a 2022-es év beleégetett az agyunkba

Updated: Jan 2

Summázni, bizony, nagyszerű. Nem csoda, hogy az év utolsó napján minket is magával ragadott a listaírás mámora. Megidézni az elmúlt 365 nap rendkívüli, meghökkentő, elgondolkodtató eseményeit, közülük is a leginkább emlékezeteseket! Amelyek ugyanakkor a legjobban felvillantanak valamit a 2022-es évből. A világunkról – ezáltal rólunk. Hogy milyen is volt ez az esztendő? Következésképp: milyenek is voltunk (vagyunk)? Szubjektív listáról lévén szó, különösebb értelme nincsen – ám szórakoztató összegzés. Ha pedig némi tanulságot is levonhatunk belőle? Annál jobb. Lássunk hát neki.


1. Adjuk át magunkat a táncnak!

(Daniel Craig/Belvedere vodka)


Egy színész három okból vállal reklámszereplést: 1.) rövid idő alatt, szemmel jól látható összeggel szeretné gyarapítani bankszámláját; 2.) próbálja felhívni magára a figyelmet: „Hé, én (is) itt vagyok (még)!” 3.) szeretné új arcát mutatni a világnak: „Én ezt is tudom!” Egyénisége és aktuális karrierje válogatja, hogy e három tényezőnek minő elegye formálja a kereskedelmi térbe történő belépés motivációját.


Daniel Craig esetében talán az utóbbi hatást mondanám a legerősebbnek: a kemény és rettenthetetlen, sablonosan egydimenziós 007-es karakterének martinijét ideje volt egy kicsit „felkavarni” (stir) a sok éves „rázás” (shake) után. (Benoit Blanc figurája már ezt a „felkavarást” szolgálta...) A Belvedere vodka ilyen értelemben nem volt testidegen Mr. Bondtól. A tánc viszont annál inkább. (A vágónak lehetett vele dolga, hogy olyan felvételeket találjon, ahol nagyjából a zene ritmusára lép/mozog hősünk.) Dehát éppen ez adta a dolog charme-ját. Látni egy izomembert, akinek kigyúrt, sokat edzett izmait kétvállra fekteti a zene ritmikája – nos, ebben van valami felemelő és megnyugtató számunkra, pohos átlagemberek számára. Ne feledjük: a sutaság mindig szimpatikus és szerethető – a baki-hatásként definiált kognitív torzítás is erről árulkodik.


Kövessük hát Craig példáját! Táncoljunk, ahogy nekünk jólesik. Adjuk át magunkat a zenének, hagyjuk, hogy a testünk mozogjon, ahogy tud, legyünk önmagunk, és ha kicsit suták vagyunk közben, mit számít?

Akhilleusz sem volt tökéletes, ugyebár.


És hogy a tánc erejét még jobban demonstráljuk: annak idején David Brent „jótékonysági” tánca is volt olyan őszinte és erőteljes, mint Craig koreográfiája:



2. Kis magyar Gitta-egylet

(Telekom karácsonyi reklámfilm)


Régen láttunk már ilyen reklámot, ami ennyire jelen idejű, ennyire rólunk szól, ennyire magyar. Már magának a keletkezésnek a körülményei: hogy egy alapötlet miként kalapálódik át, hogy adott társadalmi-politikai helyzetben tompítsa annak társadalmi-politikai hatását. Mert a márka óvatos, nem idézhet elő nagy felbolydulást, nem szabad, hogy körülötte botrány legyen. A tanár helyére ezért parkolt be egy távolsági buszsofőr. Mi több: -nő.


(Nota bene: korántsem irigylésre méltó, pláne nem könnyű feladat megtalálni annak a foglalkozásnak a képviselőjét, akinek társadalmi jelentősége és megbecsülése hasonló vagy netán olyan, mint egy tanáré. Hogy erre a buszsofőrnő a legalkalmasabb karakter-e? Mindenképp elgondolkodtató kérdés.)


Tény és való: a magyar reklámfilm messze hitelesebb és igazabb, mint az eredeti tanáros verzió. Gitta karaktere képes jobban „megnyitni” a történetet: személyisége árnyaltabb; munkája révén nyilván nagyobb szeletét tudja megmutatni a magyar valóságnak. Ám a „távolsági buszsofőrség” el is távolítja tőlünk az eredeti film embert próbáló tanárlétének heroizmusát; helyette marad a műbőrszagú buszbelső kisrealizmusa – az egykori tanácselnök feleségével, aki kiadja az ukázt („Ne zötykölődjünk, jó?”); a nagyothalló Laci bá'val, aki épp a patikába tarthat a gyógyszereiért („Hogy vagyunk ma, Laci bá'?” – „Mindent bevettem.”), és persze Matyival, aki bérlet híján is utazhat („Nem találom [a bérletet].” – „Na, húzás.”).


A lelkünk mélyén érezzük:

egy tanár erőfeszítéseivel nehéz párhuzamba állítani egy empatikus buszsofőr dimenzióját.

A Telekom mégis jobbnak látta nem a tanárokkal, hanem e különös-furcsa-titokzatos Gittával vállalni sorsközösséget. Ennek a reklámfilmnek ez a csúsztatás a legfájóbb valóságeleme.


Mert ezáltal mindannyian lelepleződünk: hogy bár fontosnak tartjuk a tanárokat, együttérzünk velük – de Gitta is közel áll hozzánk, vele is képesek vagyunk együttmenni, sőt! Bízunk benne, ő a mi vezetőnk; Gitta köszönt minket a fedélzeten, repüléssé nemesíti a sárga zötykölődést, mi pedig kucorgunk mögötte a kényelmetlen üléseken, szótlanul kapaszkodunk, ahogyan csak tudunk, nagy utazás a mi életünk, nagy volános allegória, egy irányba robogunk – igaz, nem Sandra Bullock ül a kormánynál, és a sebességünk sem csábíthat könnyelműségre –, de robogunk a magunk sztrádáján, sors- és utastársak vagyunk mi mindannyian, bérlet és emlékezet nélküli utazóközönség, egyetlen jól megrágott Gitta-egyletbe tömörült közösség.


Hát így vagyunk mi itten, ha már kérdezi valaki a hogylétünket.



3. Háborús márkaépítés

(Applebee's reklámfilm az orosz támadás kezdetének napján)


Richard Shotton Döntésgyár című könyvéből már tudjuk: a kontextus, bizony, erősen meghatározza egy üzenet értelmezését, az arra adott fogyasztói reakciókat. A médiakörnyezet és az üzenet kontrasztját mi sem példázta jobban, mint az Applebee's étteremlánc reklámja, amely a CNN hírcsatornáján – a szerkesztők figyelmetlenségének köszönhetően – az orosz támadás reggelén Kijevet pásztázó kamera élő képsorait szakította félbe.


Korrajz persze ez is, tíz másodperces szókép, a disztópia költészete, sült csirkével és sörrel, no meg egy farmernadrágos cowboyjal, aki a légiriadó szirénájának hangjára riszálja a fenekét.


Ez önmagában is egyedülállóan bizarr, reklám- és televíziótörténeti pillanat volt.

Vagy inkább: tüköre a tébolyult valóságnak?


4. Pallérozzuk a humorérzékünket!

(Will Smith pofonja az Oscar-díjátadón)


Az elmúlt 94 évben az Oscar-gála számos meghökkentő és váratlan eseményt produkált:

  • 1973-ban Marlon Brando nem vette át a neki ítélt szobrocskát, viszont egy indián polgárjogi aktivistát küldött maga helyett a színpadra, így fejezte ki tiltakozását, hogy Hollywood hamis képet fest az amerikai őslakosokról.

  • 1974-ben egy meztelen férfi rohant fel a színpadra, csak úgy, poénból.

  • 2003-ban Michael Moore fagyasztotta le a közönséget, Bush iraki háborúját kritizálva.

  • 2017-ben a Kaliforniai álom (La La Land) stábja vette át a legjobb filmnek járó Oscart. Néhány másodperccel később kiderült: rossz kártyát olvastak fel, és valójában a Holdfény (Moonlight) nyerte a szobrot. Pfff.


Ám lássuk be: ezek az incidensek mind piszlicsárék ahhoz képest, hogy valaki (Will Smith) felbaktat a színpadra, és izomból képen törli a műsorvezetőt (Chris Rock), mert az mondott egy (mellesleg: középszerű) viccet a feleségéről.


A jelenség nem annyira Oscar-történeti, mint inkább viselkedésudományi szempontból érdekes. Egy bizonyos David Phillips amerikai szociológus kutatását érdemes beidéznünk (2), aki a 80-as évek derekán azt vizsgálta, hogy a tévében közvetített nehézsúlyú bokszbajnokság döntője – pontosabban: a tévében mutatott magatartásminta – milyen hatást gyakorol az amerikai társadalomra.


Phillips megállapította: a döntőket követő harmadik és negyedik napon jelentősen növekedett a gyilkosságok rátája. De ami még ennél is megdöbbentőbb: a meggyilkolt emberek bőrszíne rendszerint azonos volt a bokszmeccs döntőjében legyőzött versenyzőével. Ha tehát fekete srácot győztek le, akkor a feketék elleni gyilkosságok szaporodtak meg; ha viszont fehérember maradt alul a döntőben, akkor fehérek lettek a gyilkosságok áldozatai. Phillips kimutatta, hogy a médiában népszerűsített modellek egyértelműen hatást gyakorolnak a viselkedésünkre.