A világ legjóképűbb reklámarca: Alain Delon

Igazi 20. századi sztár volt, analóg celebritás, aki filterezés, retusálás és AI-segédlet nélkül nézett ki úgy, ahogy: jóképűen, sármosan, szívdöglesztőn. A „szép embör” archetípusa öltött benne testet – korzikai és olasz kromoszómák sajátos találkozása! –, azé az emberé, akit a nők imádtak, a férfiak irigyeltek (a nők irigyeltek, a férfiak imádtak?), Adonisz és Aprodithé volt egy személyben, hibátlan androgün-szépség – he's got the LOOK, nagybetűvel –, akit félig tréfásan, félig komolyan csak így becézett a korabeli sajtó: „a férfi Bridget Bardot”.

Alain Bardot / Bridget Delon

Alain „Charm” Delon persze nemcsak jóképű volt, de okos is; felismerte, hogyan kell a külsővel jól sáfárkodni (bizniszelni?). Hogy a szépség önmagában nem elég, mert hamar kiüresedik, unalmassá és érdektelenné válik; ám ha e szépséget a bűnnel, a romlottsággal, a dekadenciával szikráztatja össze (vagyis: ha ellene megy az elvárásnak, kizökkent-megdöbbent-felkavar) máris érdekessé, kirívóvá és emlékezetessé válik. A szépség hirtelen „mélységet” kap, feszültsége, drámája lesz; és ami addig éterinek, istenien tökéletesnek tűnt, fájdalmasan esendővé, emberivé – és szerethetővé válik. Legjobb és -emlékezetesebb alakításainak erejét épp ez a kettősség:

a külső szépség és a belső csúnyaság feszültsége adja.

A vájtszeműek itt felismerni vélik a háttérben munkálkodó baki-hatást (pratfall effect) – és valóban, nem tévednek.

Ám ami igazán érdekes: ezt a dichotómiát magánéletében is sikerült – szándékosan? öntudatlanul? – fenntartania (lásd: maffiakapcsolatok; testőrgyilkossági ügy; nők elleni abúzus; a francia szélsőjobboldal iránti szimpátia). Ezek a privát botrányok ugyanakkor garantálták számára a sajtófigyelmet, a hírnév „ápolásához” szükséges folyamatos jelenlétet, hogy mást ne mondjunk: a mentális elérhetőséget.

Nem csoda, hogy Delon még életében nemzeti branddé nemesedett (vö. Macron X-bejegyzése a színész halála napján: „több volt, mint egy sztár: [Delon] egy francia emlékmű volt.”) Bár hazájában, mi több Európában óriási népszerűségnek örvendett, a hollywoodi siker elkerülte. Igaz, ő maga sem küzdött nagyon Hollywood kegyeiért, állítólag. Remekül beszélt angolul, de szívesebben időzött Párizsban, mint Los Angelesben, teljesen érthető okokból. És hát a diabolikus delonizmus, az általa megszemélyesített komplex karakterek sem voltak különösebben nézőbarátok; a szimplább világmagyarázathoz szokott amerikai közönség nehezen tudta feldolgozni az ilyen mértékű ambivalenciát.

Ó, azok az amerikai sajtómunkások! Minő találékony lelkek! Ők persze mindent elkövettek, hogy a hoi polloi számára érthető módon definiálják Delont – mintha csak Jack Trout és Al Ries pozicionálási stratégiáját követték volna, a fogyasztók fejében kialakult mentális térképen próbálták elhelyezni, jobbnál jobb metaforákba sűrítve személyiségét, hogyhát: „A francia Paul Newman” (tengerkék szemek okán). Vagy: „A francia Frank Sinatra” (lásd: maffiakapcsolatok). Illetve: „A francia James Dean” (közös sármfaktor: 10/10). Azt már említettem, hogy Bridget Bardot-hoz is hasonlították?

Delon európai népszerűségét viszont simán lepipálta a világ másik végén: Délkelet-Ázsiában kialakult kultusza – igaz, ebben előkelő szerepet játszott remek üzleti érzéke, mellyel 1975-ben megalkotta saját brandjét. Nem fogunk nagy meglepetést okozni, a márka mindmáig ezen a néven fut: Alain Delon.

Delon-aranyórát tessék, Delon-toronylánccal!

És hát a porfólióban van minden, mint a búcsúban, megannyi luxuscikk, stílusos és sikkes franciás dizájn produktum, Fabriqué à Paris, amelyek természetesen hűen tükrözik a névadó úriember minőség és elegancia iránti elköteleződését, mintegy. Delon biztosra ment, a választék ajtaját jó szélesre tárta: ing, cipő, zokni, táska, óra, toll, bőrönd – utazáshoz, tollászkodáshoz, mi szem-szájnak ingere. Csak tessék bátran körbenézni, hölgyek, urak, amíg nem késő!

Mivel Delon vonzerejének nélkülözhetetlen alkatrésze volt a cigaretta (ahogy fogta a cigit, beleszívott, kifújta a füstöt – bizony, rajongók milliói vették tőle szaporábban a levegőt), teljesen érthető, hogy a márkacsaládban dohányipari termékek is szerepeltek. Hogy hányan szoktak rá miatta a bagózásra? Marketinges részletkérdés.

A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és rajongótábora egészségét!

Képzelhetjük, hogy 1967-es filmje, A szamuráj [Le Samouraï] mennyire megdobta a márka eladásait Japánban. Különösen a Samurai névre keresztelt sajátmárkás parfümjét és napszemüvegét vették, mint a cukrot.

Szagot kapott

A bushidón nevelkedett japán lélek éjszakánként arról álmodott, hogy újra olyan kemény és könyörtelen, mint az a ballonkabátos-kalapos francia csávó, az a Dölon nevű gajdzsin. (Nota bene: Takeshi Kitano 25 évvel későbbi a jakuzafilmje, a Sonatine talán épp egy ilyen álom hatására született meg, melynek főhőse nyomokban ugyancsak Delon bérgyilkosára hajazott... De elkalandoztunk.)

Két férfi, egy eset

A francia emlékmű népszerűségét jól példázza, hogy japán utazási irodák még a 80-as, 90-es években is kínáltak szervezett utakat Párizsba, és exkluzív bankettekre vitték a turistáikat, ahol a rajongók személyesen találkozhattak magával Delonnal.

Talán nem meglepő, hogy aztán Japánban egyéb reklámfeladatok is megtalálták (persze tudjuk: mint oly sok más hollywoodi színészt). Hosszú éveken át például a Mazda legújabb modelljeit népszerűsítette, meglehetősen felejthető reklámfilmekben.

De franciás eleganciáját a D'Urban nevű japán divatmárkának is előszeretettel kölcsönadta. Rengeteg reklámhoz.

Aztán később – igaz, már újra a vén kontinensen – az Annabella szőrmemárkát hirdette Monica Beluccival. (Igaz, Monica inkább csak szexisen aludt, a melót Delon hozta le.)

Szőr Delon

Már volt saját illata, de ez a Diort egyáltalán nem érdekelte. 2009-ben felkérték, legyen az Eau Sauvage márkaarca. „Megbabonázó és állatias: arca a férfias szépség emblémája”, hangzott a divatház stílszerű indoklása. De ami még ennél is bátrabb vállalás: a kampány során csak és kizárólag egykori Delon-filmek jeleneteit használták fel – olyan filmeket (Kalandorok, 1967; A medence, 1968),

melyekben Delon vadember-módjára demonstrálja, mennyire „sármos rosszfiú”.

A múltidézés ugyanakkor korántsem véletlen: mivel az Eau Sauvage illatát 1966-ban alkották meg a Dior parfümmesterei, ezért a kampányban olyan fotókat használtak Delonról, melyek pontosan ugyanabban az esztendőben, 1966-ban készültek. Hát nem állati?

Foglaljuk össze.

Alain Delon a hűvös elegancia, a sármos kúlság márkanagykövete volt. Lehetett szeretni, lehetett gyűlölni – de volt valami delejes hatása a fazonnak, ahogy csak szimplán jelen volt a vásznon, és nézett szótlanul, szépen, titokzatosan.

A minap Háy János egy művészkerti gondolatfutamában azt mondta: