A reklámszakma legvéresebb évzáró bulija (eddig)

Az év végi ügynökségi partik remek lehetőséget kínálnak rá, hogy a reklámszakemberek kiengedjék a gőzt, megszabaduljanak felgyülemlett frusztrációiktól. Ilyenkor a lazulás mértéke az elfogyasztott ingyen szendvicsek és italcsomagok mennyiségétől függ. Ahogy a jókedv a tetőfokára hát, úgy lesznek az accountok még buzgóbbak, a kreatívok még magabiztosabbak – és idővel, bizony, felszínre törhetnek a látens konfliktusok is. Vérmérséklet kérdése csupán, hogy kiben, mennyire.

Ám ha az ügynökség alkalmazottai egy emberként suvickolják a vért az iroda faláról, padlójáról és tárgyalóasztaláról, akkor nyugodtan megállapíthatjuk: a buli kissé eldurvult.

1963 decemberében a Papert Koenig Lois reklámügynökség londoni irodájában – az alig egy esztendeje alakult cég első évzáró partiján – határozottan elszabadultak az indulatok. A nagypofájú, agresszív és verekedős George Lois alapította, híres-hírhedt PKL a szigetországban is azt képviselte, amit odaát Amerikában: kreatívjai egyrészt forradalmi reklámokat csináltak, másrészt nem tudtak meglenni balhé nélkül. Piáltak, nőztek, bunyóztak – mikor, melyiket –, és mindhárom tevékenységet őszinte elszántsággal művelték.

Tony Palladino, aki véresen komolyan vette a bulit.

Azon a bizonyos 1963-as évzáró partin épp a legfőbb kreatívvezér, Tony Palladino art direktor (akit egyébként a PKL New York-i irodájából küldtek, hogy szervezze meg a londoni kreatívosztályt és adja át a reklámkészítés csínját-bínját az ifjú brit titánoknak) veszítette el a fejét. De nem kicsit. Palladino egy hirtelen jött – nyilván némi alkoholos befolyásoltságot sem nélkülöző – ötlettől vezérelve úgy döntött: pofán vágja az ügynökség elnökét, a brit Nigel Sealey-t.

Sealey reflexeit dicséri, hogy sikerült védekezőleg maga elé kapnia a kezét; balszerencséjére a kezében épp egy boros poharat tartott. Palladino ökle így a poháron át sújtott le rá, és nyakába gyűrte annak szilánkjait. Sealey életét a kollégák lélekjelenléte mentette meg, akik villámgyorsan elszállították őt a legközelebbi ambulanciára; majd hasonló villámtempóban próbálták helyreállítani a vérfürdő előtti állapotokat – lévén a mulatságra ügyfelek is hivatalosak voltak, őket pedig mégsem illett vérrel vörösre fröcskölt irodában fogadni.

A téboly és a gyilkos ösztönök tipográfiai vetülete.

Az incidens jól példázza a 60-as évek reklámkészítő világának turbulens, viharokkal-konfliktusokkal (véráldozattal?) járó valóságát. Ugyanakkor arra is rávilágít, miért úgy néz ki a filmtörténet egyik legikonikusabb alkotásának betűtípusa, ahogyan kinéz. A híres “Psycho” felirat gyilkosan erőszakos, tépett-hasított betűi (melyet eredetileg Robert Bloch 1959-ben megjelent könyvéhez született; felhasználási jogait pedig a könyvvel együtt 1960-ban vásárolta meg Alfred Hitchcock) ugyanis épp Tony Palladino munkáját dicsérik.

És vajon mennyire bujkáltak benne Norman Bates gyilkos ösztönei és tébolya?

Ezt döntse el ki-ki, saját maga.