top of page

Marsbéli „Így készült”


Több mint 8000 like-nál az ember már nem engedheti magának meg azt a luxust, hogy ne áruljon el magáról valamit; hogy ne meséljen a kínlódásáról; hogy ne ossza meg a világgal privát küzdelmeit.

Most, hogy végre elégedettség és megnyugvás tölti el a szívünket, és kézbe foghatjuk Reklámtörténet Könyvek sorozatunk 2. kötetét – milyen nagyszerű érzés a fenyőfa mellett, egy tányér bejgli társaságában lapozgatni a könyvet, és a Stille Nacht ritmusára átkozódni a sajtóhibák miatt! –; szóval, úgy gondoljuk, az ünnepek alkalmából előrukkolunk egy szöveges „Így készült”-tel. Pontosabban: kicsit felvillantjuk a Marsbéli marketing megszületésének kalandos körülményeit, buktatóit és emlékezetes momentumait. Ha úgy tetszik:

átmenetileg felülünk a bulvár zötyögő szekerére.

Lehet, hogy senkit nem érdekel, hova visz ez az út – de nekünk remélhetőleg jól fog esni. Vágjunk hát neki.

ELSŐ FEJEZET

mely azt példázza, hogy minden kezdet nehéz; ugyanakkor megismerhetjük Oszfolk Ottónét, és kiderül, hogy az éhségnél nincsen nagyobb úr.

Kezdjük ott történetünket, hogy Gossage-könyvünk bemutatója után határozottan úgy éreztük: kiégtünk. Elfáradtunk a könyvkiadás körüli hercehurcában; elegünk volt a fordítás kínjából; a rendezvény lebonyolítása felőrölte maradék erőinket. Rubint Réka érezhette így magát az 1000 kalóriás edzés fittness DVD felvétele után – „Norbi, nem érzem a szabóizmomat!”, sikította leizzadva, majd szó nélkül bedőlt az ágyba – igaz, előtte még nagy valószínűséggel feldobott az arcára valami könnyed éjszakai sminket.

Így kell szelfibotozni (0:29–től)

De akárcsak Réka, mi is föltámadtunk hamvainkból. Elmúlt a mentális izomláz, és újra felötlött bennünk a gondolat: hogyan tudnánk a világhír rögös, ám lelket melengető útjára lépni?

Nyilván folytatnunk kell, amit elkezdtünk.

De miként? Gossage-ot még egyszer hülyeség volna lefordítani.

(Miért ne? Amilyen kevesen olvasták... senkinek nem tűnne föl... De ne! Hülyeség!)

Hosszan vitatkoztunk egymással, mi legyen a sorozat új kötete. A Bambi presszó vendégköre szerencsére tudomást sem vett parázs vitánkról; de amikor egymáshoz kezdtük vagdosni a teraszon a székeket, a főpincér néni, Oszfolk Ottóné erélyesen ránk szólt, hogy ezt most azonnal hagyjuk abba, különben nem hozza ki a mustáros virslijeinket. Ez a kellemetlen incidens mindkettőnket rádöbbentett, hogy az elemi élettani funkciók kielégítése nem véletlenül szerepel a Maslow-piramis legalján. Így aztán szépen elköltöttük reggelinket, és lehiggadtunk. Majd rideg szakmai érvekre támaszkodva, röpke fél perc alatt eldöntöttük, mit kell tennünk:

Szakmai konferencia a Bambi teraszán

És rögtön belénk hasított a felismerés: a Reklámos Lázadó, The AdContrarian! Ő kell most nekünk! De nemcsak nekünk! Igen, a magyar reklám- és marketingvilágnak is Bob Hoffmanra van szüksége! Pláne, ha emberünknek ilyen idétlen logó virít a blogján:

Feje tetejére állítja a marketinges világot

MÁSODIK FEJEZET

Bob színre lép. Egy szerződés rejtelmei. Egy meghiúsult találkozás, és további találkozások története.

Nagy nekibuzdulásunkban fel is vettük Bobbal a kapcsolatot. Hamar visszajelentkezett, és jó amerikai módjára az ügyvédjére lőcsölte a papírmunkát.

Bob diszkréten írja alá az e-mailjeit, mint egy szerény amerikai

Az ügyvéd derekasan, röpke egy hónap alatt megfaragta a dokumentációt, amit Bob bácsi hanyag eleganciával firkantott alá – és kereken egy esztendőt kaptunk rá, hogy be is fejezzük, amit vállaltunk. A szerződés kikötötte: amennyiben egy éven belül nem jelenik meg a könyv, szerződésünk érvényét veszti. Elkezdett hát ketyegni az óránk.

Ez ám a hivatalos kontraktus!

2017 februárjában aztán óriási lehetőség kínálkozott rá, hogy akár személyesen is találkozhassunk a nagybetűs Bobbal. Le is leveleztük: amint megérkezünk San Franciscóba, dobunk neki egy e-mailt, ő pedig kitalálja, mikor és hol lenne számára alkalmas egy randevú. Egyvalamit felejtett el csupán a mester: hogy rendszeresen nézze az e-mailjeit. Így aztán, amikor – a visszaindulásunk előtt két nappal – bejelentkezett, hogy másnap átugrik vacsorázni Oaklandból Szent Ferenc városába, és előtte szívesen koccinthatnánk egyet – nagyon szomorúan kellett nemet mondanunk.

Meghívás egy piálásra

Ritka és különleges lehetőség előtt álltunk – de végül nem éltünk vele. A találkozó napján ugyanis már az Angyalok városába voltunk hivatalosak, ahol az amerikai kultúrkör újabb bugyrait sikerült megtapasztalnunk – ugyanakkor Bobbal egyenértékű, és hozzá hasonló formátumú úriemberekkel is találkozhattunk.

Van itt minden, mint a búcsúban

HARMADIK FEJEZET

amely a tünékeny időről szól, és belecsúszunk némi zavaros filozofálgatásba is.

A fordítási munkálatok lassan haladtak. Nem, nem a szöveg volt nehéz – mi voltunk átkozottul lusták. Lomha lajhárok módjára azt képzeltük: ilyen olvasmányos, másfél oldalas kis bejegyzéseket villámgyorsan le lehet fordítani. Ráérünk hát vele.

<