Whipple úr esete a vécépapírral
Minden reklámkultúrának megvannak a saját démonai. Nem, most nem a reklámok készítőire gondolunk, hanem azokra az idegesítő és gyűlölt reklámarcokra, -karakterekre, akik egy pocsék ötletnek (vagy a hosszú kampányidőszaknak) köszönhetően beépülnek egy népnemzet kollektív tudatába, és hónapokig, esetleg évekig ott is ragadnak.
Amerikában Whipple úr számít ilyen démoni figurának.
Majd én megmondom, hogy ki nyomogat és mit
Képzeljünk el egy idétlen üzletvezetőt valamelyik kaliforniai kisboltban, aki lesi a vásárlókat, és azon pörög, miként akadályozza meg, hogy nyomogassák a Charmin vécépapírokat. Aztán a végén kiderül: ő maga sem tud ellenállni a puhaságnak, megragad egy csomag Charmint, és átszellemülten nyomorgatja, akárcsak a vevői.
Ne tessék, nyomogatni!
Még a kovboj is tudja, mi fán terem a Charmin
Dupla Whipple-hatás
Whipple úr több mint 500 reklámban, jó húsz éven át (1964-85) ezzel a szimpla dramaturgiával borzolta a nézők idegeit; vécépapírt nyomogató karaktere így vált a csapnivaló reklámok archetípusává.
És szelleme mindmáig velünk él.
