Dalban mondom el... Választások Ausztráliában, 1972

Nem árulunk el nagy titkot: április 8-án, a legnagyobb magyar halálának 158. évfordulóján országgyűlést fog választani az ország. Megtiszteltetés és felelősség, öröm és teher ez egyszerre – hogyhát egy szimpla golyóstollal irányt szabhatunk sorsunk alakulásának. Nagy pillanat ez minden nagykorú magyar állampolgár életében.

No, de addig még vár ránk egy mozgalmas kampányidőszak. Ennek apropóján a Reklámtörténet páneurópai központjában – a transzatlanti divízióval egyetértésben – úgy döntöttünk: KAMPÁNYSZEZON címen új rovatot indítunk. (Nyilván, nincs elég bajunk.) De a cél: megmutatni néhány nemzetközi példát. Hogyan is csináltak politikai kampányokat a nagyvilágban. Érdekeset, izgalmasat, szórakoztatót. Aztán meglátjuk, idehaza milyen kampányt kapunk.

(Figyelem! Válogatásunk roppant szubjektív. De a reklám ettől szép, nem igaz?)

It's Time! Munkáspárti kampány, Ausztrália, 1972

1972-ben történt, abban az esztendőben, amikor Joe Frazier K.O.-val kiütötte Terry Danielst; amikor a mozikban vetíteni kezdték A Keresztapát; amikor Bobby Fischer a sakkvilágbajnokságon 12 ½–8 ½ arányban legyőzte Borisz Szpasszkijt; Brezsnyev gépe pedig váratlanul leszállt a tököli reptéren, és a nagy vezér egyből magához rendelte a kis vezért, Kádár Jánost – de ami történt, megtörtént: 1972 december 2-án az ausztrál Liberális Párt 23 év kormányzás után elvesztette a választásokat az ausztrál Munkáspárttal szemben.

Azzal most ne foglalkozzunk, hogy Ausztráliában egy erősen konzervatív beütésű pártot miért hívnak “Liberális”-nak – fogadjuk el, hogy ilyen a politika. (Ha mindez nálunk történne, szelíd legyintéssel annyit mondanánk: több is veszett Mohácsnál.) Reklámtörténetileg sokkal izgalmasabb, hogy miként sikerült az ausztrál Munkáspártnak megnyernie a többséget.