• Reklámtörténet

Nem csak reklám – Simon Zoltán (Café Communications)


Lázadó tornacipők, rohanó farmerek, párhuzamos univerzumok. És a költői kérdések: hol vannak a bátor márkák? Hova tűntek a bátor nemzedékek? Mi tenné értékessé a reklámkészítéssel töltött dolgos hétköznapokat? SZERINTEM rovatunk 2. évadjának első vallomástevője Simon Zoltán, a Café Communications ügyvezetője és ex-kreatívigazgatója.

Boldogult úrfikoromban ifjú kreatívigazgatóként meghívást kaptam a nemzetközi hálózat találkozójára az Óperenciás tengeren is túlra, ahol a kreatív főfőnök azt találta mondani, hogy soha ne felejtsük el, sőt, mondjuk el magunknak minél többször, hogy amit csinálunk, az csak reklám. A hangsúly a csak-on volt.

Mi tagadás, igencsak zavarba jöttem ettől, mert bár értettem az üzenetet, ami arra volt hivatva, hogy levegye a terhet vállunkról, mégiscsak zavart az egész, és nem csak azért, mert jó lett volna, ha ezt az ügyfeleinkkel is jóváhagyatja, akik ölre mentek a minél hosszabb packshotokért, hanem azért is, mert olyan fucking jó lenne,

ha legalább időnként dobnánk egy-egy nagyobbat,

amiről elmondhatnánk, sőt mások mondhatnák el, hogy ez bizony, nem csak reklám. Nullkilométeres szövegíró voltam, amikor kijött a Superga Challenge című filmje, aminek igazából máig a hatása alatt vagyok. Olyan, mintha egy játékfilm trailere lenne, a setup, a casting és a dráma annyira erős, hogy ezek alapján egy közepes tehetségű forgatókönyvíró is kiváló scriptet írhatna belőle.

Tornacipő gyűlölet és szeretet között

De a lényeg nem is ez, hanem hogy egy cipőmárka mert és tudott egy nemzedék életérzéséről beszélni, a 90-es évek Olaszországáról, ahol a fiataloknak tele volt a superga-juk az apáik korrupt és diktatórikus rendszerével. Költői a kérdés, hogy nem lenne-e itt az ideje nálunk is egy ilyen filmnek, de igazából azért az,

mert nemcsak egy bátor márka kéne hozzá, hanem egy bátor nemzedék is.

Néhány évvel később láttam Cannes-ban a gálán – amikor még nem voltam lusta több órát várni a fesztiválpalota előtt a díjátadóra – az Odyssey-t a Levi'stől, amitől szó szerint tátva maradt a szám.

Szökünk a sötétség elől, falakon átrohanunk...

Egyetlen percben a Rómeó és Júlia, a fiú és a lány, akik áttörnek a falakon, nincs előttük akadály, és ha kell, elhagyják ezt a világot, együtt és egymásért, meg a szerelemért, egy szál farmerban, amiről pedig egyetlen képünkbe tolt közeli sincs a spotban, ami előtt le a kalappal, de földig. Hogy ez a film hogyan jött létre, hogyan tudták eladni és megcsinálni, ennyire tisztán tartani (ha jól tudom, csak a zenében nem értettek egyet az ügyféllel), azt tényleg el sem tudom képzelni. Amióta láttam, tudom,

hogy léteznek párhuzamos univerzumok a mi szakmánkban is.

Valahol élnek és alkotnak azok a kreatívok, akiknek megadatott, hogy ilyen alkotásoknak legyenek részesei, és vagyunk mi, a többiek.

Na, mindegy, a lényeg, hogy a kedvenceim amennyire feldobnak, annyira le is lomboznak az utóbbi összehasonlítás miatt. A hangulat azonban csak egy dolog – aki ilyen hülyén kezd egy mondatot, az pedig egy másik.

De akárhogy is, az lenne a legszebb, hogyha egyszer majd el kell számolnunk azzal, hogy mivel is töltöttük el dolgos hétköznapjainkat, akkor elmondhatnánk: nem csupán reklámokkal bíbelődtünk, hanem néha azért elmondtunk valamit a generációnkról, a szerelemről vagy akármiről, ami most éppen fontos neked, nyájas olvasó, mert az elején említett főfőnökkel ellentétben, azt gondolom, hogy a reklám akkor igazán jó, ha már művészet, hitvallás, általános érvényű üzenet – és mielőtt még belelógna a kisujjam az éjjeli edénybe, leírom megint, hogy

akkor a legjobb, ha túllép önmagán, és már nem csak reklám.

#Levis #Superga #SimonZoltán

© Reklámtörténet, 2020. Minden jog fenntartva.

Mindennemű utánzás tilalmaztatik.