Szerencsés korrektúra

Minden megjelent Reklámtörténet-könyv mögött rengeteg meló van. És bizony, az előkészületek során nem csekély feladat hárul a korrektorra – aki a végső alakját, a megfelelő nyelvi megformáltságát adja a szövegnek. Andy Nairn: A szerencse stratégiája címmel megjelent legfrissebb könyvünk sikerét – értsd: a fordítói munkát megkoronázó igényes, minőségi „szövegcsiszolást” – Kótai Katalin munkájának köszönhetjük, aki korrektori hitvallását rendszeresen megosztja a magyar nyelv szépségei és a magyar nyelvtan finomságai iránt érdeklődőkkel. Együttműködésünk okán úgy döntöttünk: bemutatjuk őt magát, és e „láthatatlan”, de az olvasmányélmény szempontjából nélkülözhetetlen foglalkozást.

Jöjjön hát a Katalinnal készített interjú – a helyes írásról, a helyesírásról, az illendő nyelvhasználatról, a korrektori szakmáról és a magyar nyelv állapotáról!

Kótai Katalin, korrektor

Reklámtörténet Kezdjük a mindenkit leginkább érdeklő kérdéssel: mit korrigál egy korrektor? Amennyiben nem a kozmetikai iparban dolgozik.

Kótai Katalin A korrektor elsősorban szövegeket javít. Az általános elképzelés szerint csak helyesírási hibákat és elütéseket korrigál, de ennél azért jóval többről van szó:

egy jó korrektor abba is belejavít, ami többek szerint nem is feltétlenül az ő feladata.

Ilyenek a logikai hibák, szóismétlések, kevésbé gördülékeny megfogalmazású mondatok a szövegben, vagyis tartalmi és stilisztikai kiigazítást is végez, ha szükséges (ezt célszerű még a tördelés előtti korrektúrafordulóban elvégezni). Ezenkívül formai dolgokat is néz, ellenőrzi a központozást, betűtípust, betűnagyságot, formázásokat, lábjegyzeteket, végjegyzeteket. Ha már egy tördelt, vagyis végleges formátumú szöveget korrektúráz, akkor mindezeken túl az elválasztásokból eredő hibákra is odafigyel, valamint a kinézetre – úgynevezett árvasorok, fattyúsorok ne legyenek, hol kell, illetve nem kell oldalszámozás –, egyezteti a tartalomjegyzéket a fejezetcímekkel, ellenőrzi a fejléceket, kiemeléseket egységesíti.

Hogyan lesz valaki korrektor? Az esetedben ez tudatos választás, vagy a véletlen műve volt?

Nálam ez inkább véletlenszerű volt, bár utólag már azt mondom, hogy erre vezetett sok minden. Magyar–ének szakos tanárnak készültem, de az élet úgy hozta, hogy még mielőtt dolgozni kezdtem volna, gyerekeim születtek, akikkel sokáig otthon voltam. Ez után a másfél évtizedes időszak után kerestem olyan munkát, ami a gyerekek mellett is végezhető, és nyugalmasabbnak tűnik a tanításnál. Egy barátnőm vetette fel a korrektori munkát mint lehetőséget, kaptam is tőle egy könyvkiadó-elérhetőséget, írtam nekik, küldtek próbafeladatot, és megfeleltem. Ez így mesébe illő történetnek tűnik, de azért megvoltak a nehézségei. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire már értékelhető keresetet jelentett ez nekem, és mire kezdtek a könyvkiadók dolgozói megismerni, munkákkal megbízni.

Ezt az időszakot nem tudtam volna vállalni a férjem segítsége nélkül. Ő tartotta el a családot, én pedig igyekeztem felnőni a feladathoz, ami tényleg fokozatosan épült fel: egyik kiadó ajánlott a másikhoz, egyik megbízás hozta a másikat, és végül egészen sok helyen megszerettek, megtartottak. Egyébként akkoriban (több mint 18 éve) is úgy láttam, és most is azt tapasztalom, hogy senkit nem a végzettség érdekel, hanem akár a könyvkiadók, akár más megbízók igazából tapasztalatot és megbízhatóságot várnak el, ez pedig a gyakorlatban derül ki, hogy megvan-e a korrektorban.

A korrektor mindent tud a magyar nyelvről?

Aki bármivel kapcsolatban azt mondja, hogy „mindent tud”, az nekem gyanús… A magyar nyelvnek is vannak tudósai, még azt is mondhatjuk, hogy aki korrektorként dolgozik, az talán az átlagnál jobban ismeri a nyelvet, nyelvtant, hiszen napi szinten ezzel foglalkozik, de semmiképpen nem mondanám, hogy mindent tud. (Magamról legalábbis sosem állítanám ezt.)

Létezik egyáltalán tökéletesen helyes írás, kifogástalan nyelvhasználat?

Nemigen hiszem, hogy létezik, de a tökéletesre törekvés nekem már éppen elég – a helyes írásban (és helyesírásban), valamint a nyelvhasználatban is. Visszautalva az előző kérdésre, itt is azt mondom: jobb nem olyan magabiztosnak lenni, hogy valaki azt állítsa magáról, a beszédéről, írásáról, hogy az kifogástalan.

Egyrészt ha azt a kérdést tesszük fel, ki az, aki tökéletes, az már filozófiai magasságokba vezet, másrészt ha valaki így gondol saját magára, azt könnyen érhetik meglepetések.

A tapasztalat mindenesetre azt mutatja, hogy viszonylag kevés a „tökéletes és hibátlan” szöveg, csak hogy maradjunk a helyesírás témájánál. Nagyon könnyen átsiklik az emberi szem a hibákon, a szabályok is változnak – még ha nem is olyan gyakran, mint azt sokan gondolják –, egyszóval nehéz tökéletes és hibátlan szöveget alkotni.

Mire vagy a legérzékenyebb? Mi az a nyelvi hiba, ami a legjobban bosszant? Tudsz esetleg egy konkrét, friss élményt mondani?

Van jó sok bosszantó hiba, és bár sokszor elhatároztam, hogy össze is gyűjtöm ezeket, ez eddig csak részletekben sikerült. Különválasztanám a helyesírási hibákat a nyelvhelyességi hibáktól. Előbbiek akkor bosszantanak igazán, ha szakmabeliek „követik el”, írók, újságírók, szerkesztők, fordítók, magyartanárok… Tőlük elvárhatóbb lenne – szerintem – egy nagyobb fokú odafigyelés.

Egyikünk sem tud minden szabályt, ez tény,

de aki a nyelvvel foglalkozik, annak belső indíttatásból kellene utánanéznie a helyesírási szótárakban a helyes formának, még mielőtt kiad egy helytelenül írt szöveget a kezéből.

Vagy az is megoldás lenne, ha a reklámok, újságok, könyvek szerzői mindig átnézetnék szakemberrel a szövegeiket, néha csupán ennyire lenne szükség. A nyelvhelyességi hibák közül nekem a leginkább bosszantóak: ha nem egyeztetik az igeidőket, számot, személyt egy mondaton belül. Ha váltogatják (akár mondaton belül) az igeidőket, és szegény olvasónak egy idő után már fogalma sincs, a múltban vagy a jelenben járunk éppen. Ami mostanában talán leginkább zavar, az a névelők elhagyása. Olyan szinten tapasztalható ez, hogy csak kapkodom a fejem. Amikor egy kisgyerek beszélni tanul, akkor általában így beszél (igaz, csak egy ideig, amíg meg nem tanulja „szépen”): kinyitom ajtót, megeszem kiflit. Egy igényes nyelvhasználónál ezt a névelőnélküliséget nehezen tudom elfogadni, és nem is tudom az okát, mindenesetre elég szörnyű ezt gyakran látni.

Mik a legfontosabb tulajdonságai egy korrektornak?

Szeressen olvasni, ez elég fontos. :) Nyilván az alaposság, pontosság, szabályok ismerete is elengedhetetlen, de leginkább azt mondanám, hogy egy alapvető kíváncsiság – és tökéletességre törekvés – legyen jellemző rá. Engem legalábbis ez inspirál: tényleg kíváncsian olvasok minden szöveget, persze nem egyformán tetszenek, nem egyformán hatnak rám, de ez természetes.

Az az érzés viszont, hogy a javításaimtól jobb, szebb lesz egy szöveg – számomra alkotómunka, igazi kiváltság, és amíg ez az érzés megvan, addig érdemes csinálni. Gondolom, ez a többi korrektorra is igaz. Minden másra ott vannak a helyesírási szótárak, szakkönyvek, amiket mindenképpen forgatnunk kell, napi szinten. Ez azonban már nem tulajdonság, hanem munkaköri kötelesség.

Mit gondolsz a mai magyar nyelvi állapotokról? Jobb vagy rosszabb a helyzet, mint régen?

A nyelv ugyanúgy változó dolog, mint minden más, ami körülvesz a mindennapokban minket. Nem mondanám jobbnak vagy rosszabbnak. Persze, vannak jelenségek, amik nem feltétlenül szépek és igényesek (a szavak lerövidítése, becézése például). Az idegen nyelvi szavak beáramlását a magyar nyelvbe sokan katasztrófának, nyelvrombolónak tartják, én nem gondolom ezt. Egyrészt mindig is áramlottak az idegen szavak és kifejezések a magyar nyelvbe (latin, török, német, szláv nyelvek), számtalan úgynevezett jövevényszavunk van, és ezek nyelvileg is és kulturálisan is gazdagabbá tettek minket. Másrészt a nekünk tetsző magyar szavakat, kifejezéseket érdemes használni, ha ragaszkodunk hozzájuk – és akkor nem vesznek ki a nyelvből. Ilyen egyszerű. Persze, ennyire azért nem egyszerű,

de mindenki tegye meg a saját környezetében azt, hogy igényesen beszél és ír, azzal már hozzájárult a nyelv fennmaradásához.

Sokan panaszkodnak, hogy manapság már nincsenek „szépírók”, szépirodalmi művek (bezzeg régen…), pedig igenis vannak, csak esetleg kevésbé ismertek, jobban elvesznek a nagyobb kínálatban, talán szűkebb réteghez jutnak el – de aki keres, az talál.

A social média nyilván hatott a nyelvre, a nyelvhasználatunkra. De vajon kongassuk-e vészharangot, ahogy annak idején, az SMS-kapcsán tették sokan: „Úristen, vége a magyar nyelvnek!” Vagy nincs itt semmi látnivaló, hiszen a világ változik, és vele változik a beszéd, a nyelv is.

Az utóbbit gondolom inkább, tehát változik a nyelv, a beszéd. Mindenképpen érdemes azért bizonyos jelenségekre felhívni a figyelmet, ha nem tartjuk szépnek. A „szép” beszéd vagy írás persze meglehetősen szubjektív fogalom, mindenkinek mást jelent.

Amit mindenki megtehet: nem gügyög-gagyog már egy kisgyerekkel sem, hanem szépen beszél vele, igényes, választékos szavakkal, és akkor a gyerek is ezt fogja megtanulni. Igénytelenségnek szokták tartani az SMS-nyelvet és chatnyelvet, mivel ott sokszor rövidítéseket használnak, vagy nem központoznak rendesen. Őszintén szólva én is szoktam ilyet „elkövetni”, ha sietek, és nem érzem úgy, hogy más esetben ne tudnék „szépen” és helyesen írni…

Olyan ez, mint az öltözködés például: a hétköznapokon lehet, hogy farmerben és tornacipőben szaladgálunk, de ez nem rontja le az öltözködési kultúránkat, mert ha operában, temetésen, esküvőn vagy bármilyen protokolláris eseményen kell megjelennünk, akkor képesek vagyunk az odaillő öltözetet kiválasztani és hordani.

Az az igazi tudás, hogy hol melyiket kell, illendő használnunk – és ez a nyelvre, stílusra is igaz.

Ha már itt tartunk: kell mindenkinek helyesen írnia, mondjuk, egy Facebook-posztban vagy kommentben? Létezik-e „megbocsátható nyelvi lazaság”?

Tény, hogy sok csúfságot, idegesítő hibát, rettenetes stílusú szöveget lehet olvasni az online térben, de ezzel kapcsolatban is azt gondolom, el kell vonatkoztatni attól, hogy éppen miről van szó, ki írja a posztot, mivel foglalkozik, miről és kiknek ír. Természetesen sokkal jobb lenne, ha mindenki szépen, választékosan nyilvánulna meg a Facebook-posztokban, hozzászólásokban, teljesen helyesen írva le mindent. Ez szerintem utópia ma már, sajnos. De hogy ki mit bocsát meg, ki min háborodik fel, sokkal inkább a morális állapot tükröződése, mintsem a nyelv állapotáé.

Sok szakma képviselőivel dolgoztál már pályád során. Van különbség egy író, egy szerkesztő vagy, mondjuk, egy reklámszövegíró helyesírása között?

Nem tudok ilyen rangsorolást felállítani.

Minden szakma képviselői között van ilyen is, olyan is. Igen, egy író is lehet rossz helyesíró (miközben ragyogóan ír).

Ezen sokan meg is lepődnek, gyakran kérdezik, hogy a ma élő szépírókat hogyan javítjuk, korrektúrázzuk. Valójában ugyanúgy, legfeljebb velük lehet egyeztetni, míg, mondjuk, egy idegen nyelvű vagy már nem élő magyar nyelvű szerzővel értelemszerűen nincs ilyen lehetőség. A szerkesztők között is vannak, akik sok minden másra figyelnek, de a helyesírásra nem igazán, és még a reklámszövegírók sem egyformák.

Részlet A szerencse stratégiája című könyvből

„A szerencse stratégiája” című Reklámtörténet-könyvön dolgoztunk együtt. Mit gondolsz a szövegről mint korrektor? Nehéz volt, sok munka volt vele? Mi volt benne a legnagyobb kihívás (ha volt egyáltalán)? Hogyan élted meg a munkafolyamatot?

Jó volt ezen a könyvön is dolgozni. Ahogy korábban már említettem, tényleg izgalommal várok minden új szöveget, és ez különösen igaz akkor, ha valakivel először dolgozunk együtt, ahogy ez veletek is így történt, ez volt az első közös munkánk. Ilyenkor mindkét félnek egyfajta „ugrás a sötétbe” és izgalmas várakozás, hogy mit tapasztal majd, gördülékeny lesz-e a kommunikáció, ugyanazt gondolják-e a munkafolyamatokról, célról, módszerekről. Volt bennem némi izgalom, mert bevallom, a reklámokkal kapcsolatban sok előítéletem volt, a semmitmondó reklámszövegek eléggé untatnak. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül… De már a folyamat elején megnyugodtam – és eltűntek az előítéleteim is –, mert érdekesnek, jól olvashatónak és tanulságosnak tartottam a könyvet.

Ha érdekes az olvasmány, az mindig segít abban, hogy jól haladjon a korrektori munka is. Szerencsére nem voltatok kötözködő ügyfelek (köszönöm!), és úgy érzem, megvalósult az oda-vissza könnyen és jól működő kommunikáció. Ennek egy nagyon fontos része volt, hogy már előre megírtuk egymásnak, hogy ti mit vártok, én hogyan dolgozom, és ehhez tartottuk is magunkat. Nem volt nehéz a munka a könyvvel, éppen e miatt a jó együttműködés miatt, ezért nem emlékszem semmi olyasmire, ami nagy kihívást jelentett volna. A végeredmény pedig mindig öröm, főleg amikor fizikai valójában is kézbe vehetjük a könyvet. Még ajánlottam is ismerősöknek, amihez semmi érdekem nem fűződik, de ha egyszer tetszett, ugye…

Melyik volt a szívednek legkedvesebb korrektori munka? Amire a leginkább büszkébb vagy. És persze: miért? (Esetleg: melyik volt a legborzasztóbb feladat?)

Nem tudok legkedvesebbet mondani, mert szerencsére sok ilyen munkám volt, és képtelen vagyok egyet-egyet kiemelni ezek közül.

Általában azokat a könyveket szeretem, amik így vagy úgy megérintenek, beszippantanak, nyilván sokkal jobb érzés ilyeneken dolgozni.

Egészen meg tud az is hatni, ha szépen megírt szöveget vagy fordítást olvashatok (nagyon nagy különbségek vannak a szövegek minőségében, minél többet olvasok, annál inkább látom ezt). A legborzasztóbb feladatokról is csak általánosságban tudok beszélni: ha nem tetszik a szöveg, ahogy megírták, lefordították, viszont a szerző vagy fordító nem engedi, hogy javítsuk, mert „jó az úgy”, az egészen fájdalmas tud lenni.

Hogyan fejlesztenéd a fiatalok szövegértési, illetve szövegalkotási készségét? Mit tanácsol egy korrektor a jövő író-olvasó nemzedéke számára?

Ez igazán egyszerű:

olvassanak, olvassanak!

Ha megszeretik az olvasást, akkor meggyőződésem, hogy jobb lesz a szövegértésük, a szövegalkotási készségük (méghozzá nem erőltetett módon, hanem szinte magától). Csak meg kell találniuk azokat a könyveket, szövegeket, amiket örömmel olvasnak – és minden rendben lesz.

---

Andy Nairn: A szerencse stratégiája című remek könyvének nem csupán az alapkiadása, de a speciális, jubileumi, „Limited Edition” kézműves kiadása is megtalálható a Reklámtörténet webshopjában.