Álljunk meg egy nekrológra!

2024. január 22-én, A magyar kultúra napján olvashattuk a hírt: 91 éves korában meghalt Grétsy László nyelvész, nyelvművelő. És ugyanezen a napon találkozhattunk egy Facebook-poszttal, melynek közzétevője – egy bizonyos intézet content menedzsere – némiképp hibásan idézte a Himnusz kezdő sorát: „Isten, álld (sic!) meg a magyart”.

Elképzelem a Tanár urat, ahogyan kedvesen mosolyogva, mintegy másfél percben, a maga derűs, könnyed stílusában elmagyarázza, hogy miért nincs köze a két lábon állásnak az áldáshoz. (És nem politizálni akarok, távol álljon tőlem. Hiszen tudjuk jól, hogy mindenki hibázhat, sőt, hibázik. A posztot természetesen azóta javították.)

Szövegíróként belegondoltam, hogy a nyelv – a nyelvünk – nekem mennyire sokat jelent. A mindenem. Munkaeszközöm, ezzel dolgozom, mi több, belőle élek. Vele gondolkodom, általa fejezem ki magam, és neki köszönhetem, hogy el tudom tartani a családomat. Használom a nyelvet, az anyanyelvemet – és ugyanakkor meggyőződésem, hogy felelősséggel tartozom érte. Ahogyan használom, azzal hatással is vagyok rá – mint minden más, hozzám hasonló „nyelvi munkás”, akik olyan szövegeket alkotnak, melyeket aztán nagyon sokan (tömegek?) olvashatnak.

A saját anyanyelvünkön beszélni és írni egy életen át tartó tanulási folyamat, amihez kiváló és megértő mesterek, tanárok kellenek. Ebben volt zseniális Grétsy tanár úr.

Volt benne valami, a modorában, a stílusában, amiért odafigyeltünk rá, ahogy atyai módon magyarázta a magyar nyelv szabályrendszerét, működését, helyes használatát. Szórakoztatóan és érthetően segített eligazodni a helyesírás, a kiejtés, a nyelvhelyesség labirintusában. Nem kritizált, nem gúnyolt; megértőn tanított bennünket, és mi nyitottak voltunk rá. Azt is tőle tanulhattuk meg, hogy a nyelv él és lélegzik; egy örökké változó és alakuló jelenség, hogy másképp kell kifejezni magunkat szóban, és másképp írásban.

Szerencsére a nyelv nem a tökéletességről, hanem a gondolkozásról és az alázatról szól.

Nem lehet mindig helyesen írni és beszélni. De törekednünk kell rá. Grétsy tanár úr egy teljes generációnak magyarázta el a magyar nyelv használatának alapjait. A gondolkozás alapjait.

Nyelvművelők sokaságának tanította meg, hogy a nyelv nem játék. A nyelv fegyver a nyelvművelő kezében. Óvatosan kell vele bánni. Viszont a legfontosabb az értelem és a logika keresése a szabályok mögött.

Tőle tudom, hogy „hogy”-gyal igenis kezdhetünk mondatot.

Hogy a magyar szavakat, mondatokat, a nyelvet ízlelni kell, mint a jó bort. És leírni helyesen bármit – részegítő érzés.

A tanár úr értette, művelte és szerette a magyar nyelvet. Megmutatta, hogyan működik; felnevelt egy nyelvhelyességére érzékeny író/szövegíró generációt. Ismerte a beszélt és írott szó erejét; elfogadta a nyelvi helytelenséget, a bakikat – de finoman kijavította, udvariasan jelezte, mi volna a helyes.

Remélem, a mesterséges intelligencia (és a deepfake) segítségével csinál majd valaki új videókat a TikTokra az „Álljunk meg egy szóra!” sorozat mintájára. Csakis a lényegre, a nyelvre koncentrálva, igazodva a mai kor igényeihez. És akkor a lányom is tanulhatna tőle.

Hogy hogyan fejezze ki magát szóban és írásban, szabatosan és pontosan.

Talán Babits fogalmazta meg a legszebben, miért annyira fontos mindez:

„Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni.”

Fotó: FORTEPAN / SZALAY ZOLTÁN