Meghalt Lányi Judit szövegíró
Updated: Jul 15
› Judit több mint 25 évet töltött a reklám világában. Az ELTE TFK magyar-angol szakán végzett, a diploma után a Magyar Narancs újságírójaként dolgozott. A 90-es évek derekán a Young & Rubicam reklámügynökségnél kezdte szövegírói pályafutását; aztán a Publicisnél folytatta, majd ismét visszatért az egykori Y&R-hez. Igaz, ez már nem ugyanaz az ügynökség volt, mint annak idején. A cégtől elég csúnyán távolították el valamikor a 2010-es évek környékén (mondhatni: reklámipartól nem meglepő arcátlansággal), de felállt, újrakezdte, tette a dolgát. Bántotta, hogy elbántak vele, de nem adta fel. Önmaga és a fia miatt sem. Szabadúszott (Kirowski, HD360, Labowsky), könyveket fordított, és énekelni kezdett: a kórus sok mindenért kárpótolta, szeretném hinni.
Danone, Telenor, Erste Bank, Coca-Cola – ilyen és hasonló márkákon dolgozott. És persze a mondat, amit ő talált ki: Az élet habos oldala. Ismerős? Judit is dolgozott a Borsodi-tenderen, amit végül megnyert az ügynökség. Ahogy az lenni szokott, az ügyfél végül semmit nem fogadott el a prezentált ötletekből – kivéve Judit szlogenjét. Talán ez a legrégebbi, még ma is használatban lévő mondata egy márkának, jelentsen ez bármit is. Persze, nem jelent.
Azon ritka reklámosok közé tartozott, aki nem a bullshitelést szerette, hanem az értelmes gondolatokat, a jól megírt mondatokat. Merthogy tudott írni, kiválóan. Együtt sokat lamentáltunk rajta, vajon hova tűnt ez a képesség az iparágból, a nyelv, a helyesírás, a szöveg iránti minimális tisztelet – aztán csak legyintettünk: több is veszett Mohácsnál. Igen, volt az a jellegzetes legyintése, az a könnyed „hagyd-a-fenébe-ezek-hülyék” mozdulat, amikor már látta: tovább nincs értelme vitatkozni valakivel, valamiért, egyáltalán.
Persze az igazságtalansággal szemben mindig felemelte a hangját, abból nem engedett. Mit felemelte! Lázadott miatta, érte. Néha talán túlságosan is sokat emésztve magát olyan dolgokért, amiket el kellett volna engednie, azzal a könnyed kézlegyintéssel...
És ami ugyancsak egyre ritkább jelenség reklámszakmán innen és túl: Juditnak volt humora. Sziporkázó, fanyar és finom; zavarba ejtően lényeglátó, szemtelenül okos és elgondolkodtató. Ez segítette a bajban is, 10 éven át tartó küzdelmét a betegség elleni harcban. (Valamikor február közepén összejöttünk négyen, egykori csoporttársak; reflexszerűen megindult a múltidézés, és – miként idétlen magyar szakos bölcsészek között szokás – teszteltük egymást, ki-mire emlékszik. Vajon ki írta például az Egy dunántúli mandulafáról című verset? Mire Judit, a rá jellemző iróniával: „Ez vers egyáltalán? Nem a Bálint gazda naplója?” Ekkor találkoztunk utoljára.)
Volt egy szlogenje, így hangzik: Az akarat: erő. Az ügyfél, akinek írta, nem fogadta el. Most már tudom, ez a mondat nem lehetett másé. Ez Judit mondata. Róla szólt. Ez volt a jelszava, létezésének esszenciája. Sajnos, az akarat és az erő – bármilyen hatalmas is volt benne mindkettő – eddig tartott. Elgyötört szervezete alig egy hónappal ezelőtt, április 27-én feladta a harcot. 53 évet élt.
Azt hiszem, kicsit összehúzná a szemöldökét, miközben ezt a szöveget olvasná, amit itt róla írok. „Micsoda hülyeség ez, de most tényleg”, mondaná, miként a kisherceges (Jól csak a szívével lát az ember...) mondatot kommentálta annak idején. Bocs, ne haragudj, szabadkoznék, ez jutott nekünk, ez az érzelgős-emlékezés, ez a hülyeség. Aztán jönne tőle az újabb verdikt: „Na, ez egy csinálmány, mint a matek.” Erre nem tudnék mit mondani. Végül fejcsóválva nagyot sóhajtana: „Ezt nem hiszem el!”
Nem, Judit, ezt most mi nem hisszük el.
