Meghalt Lányi Judit szövegíró

› Judit több mint 25 évet töltött a reklám világában. Az ELTE TFK magyar-angol szakán végzett, a diploma után a Magyar Narancs újságírójaként dolgozott. A 90-es évek derekán a Young & Rubicam reklámügynökségnél kezdte szövegírói pályafutását; aztán a Publicisnél folytatta, majd ismét visszatért az egykori Y&R-hez. Igaz, ez már nem ugyanaz az ügynökség volt, mint annak idején. A cégtől elég csúnyán távolították el valamikor a 2010-es évek környékén (mondhatni: reklámipartól nem meglepő arcátlansággal), de felállt, újrakezdte, tette a dolgát. Bántotta, hogy elbántak vele, de nem adta fel. Önmaga és a fia miatt sem. Szabadúszott (Kirowski, HD360, Labowsky), könyveket fordított, és énekelni kezdett: a kórus sok mindenért kárpótolta, szeretném hinni.

Danone, Telenor, Erste Bank, Coca-Cola – ilyen és hasonló márkákon dolgozott. És persze a mondat, amit ő talált ki: Az élet habos oldala. Ismerős? Judit is dolgozott a Borsodi-tenderen, amit végül megnyert az ügynökség. Ahogy az lenni szokott, az ügyfél végül semmit nem fogadott el a prezentált ötletekből – kivéve Judit szlogenjét. Talán ez a legrégebbi, még ma is használatban lévő mondata egy márkának, jelentsen ez bármit is. Persze, nem jelent.

Azon ritka reklámosok közé tartozott, aki nem a bullshitelést szerette, hanem az értelmes gondolatokat, a jól megírt mondatokat. Merthogy tudott írni, kiválóan. Együtt sokat lamentáltunk rajta, vajon hova tűnt ez a képesség az iparágból, a nyelv, a helyesírás, a szöveg iránti minimális tisztelet – aztán csak legyintettünk: több is veszett Mohácsnál. Igen, volt az a jellegzetes legyintése, az a könnyed „hagyd-a-fenébe-ezek-hülyék” mozdulat, amikor már látta: tovább nincs értelme vitatkozni valakivel, valamiért, egyáltalán.

Persze az igazságtalansággal szemben mindig felemelte a hangját, abból nem engedett. Mit felemelte! Lázadott miatta, érte. Néha talán túlságosan is sokat emésztve magát olyan dolgokért, amiket el kellett volna engednie, azzal a könnyed kézlegyintéssel...

És ami ugyancsak egyre ritkább jelenség reklámszakmán innen és túl: Juditnak volt humora. Sziporkázó, fanyar és finom; zavarba ejtően lényeglátó, szemtelenül okos és elgondolkodtató. Ez segítette a bajban is, 10 éven át tartó küzdelmét a betegség elleni harcban. (Valamikor február közepén összejöttünk négyen, egykori csoporttársak; reflexszerűen megindult a múltidézés, és – miként idétlen magyar szakos bölcsészek között szokás – teszteltük egymást, ki-mire emlékszik. Vajon ki írta például az Egy dunántúli mandulafáról című verset? Mire Judit, a rá jellemző iróniával: „Ez vers egyáltalán? Nem a Bálint gazda naplója?” Ekkor találkoztunk utoljára.)

Volt egy szlogenje, így hangzik: Az akarat: erő. Az ügyfél, akinek írta, nem fogadta el. Most már tudom, ez a mondat nem lehetett másé. Ez Judit mondata. Róla szólt. Ez volt a jelszava, létezésének esszenciája. Sajnos, az akarat és az erő – bármilyen hatalmas is volt benne mindkettő – eddig tartott. Elgyötört szervezete alig egy hónappal ezelőtt, április 27-én feladta a harcot. 53 évet élt.

Azt hiszem, kicsit összehúzná a szemöldökét, miközben ezt a szöveget olvasná, amit itt róla írok. „Micsoda hülyeség ez, de most tényleg”, mondaná, miként a kisherceges (Jól csak a szívével lát az ember...) mondatot kommentálta annak idején. Bocs, ne haragudj, szabadkoznék, ez jutott nekünk, ez az érzelgős-emlékezés, ez a hülyeség. Aztán jönne tőle az újabb verdikt: „Na, ez egy csinálmány, mint a matek.” Erre nem tudnék mit mondani. Végül fejcsóválva nagyot sóhajtana: „Ezt nem hiszem el!”

Nem, Judit, ezt most mi nem hisszük el.

[Mindenkinek köszönöm, akikkel beszélhettem Juditról; külön köszönettel tartozom az emlékezéshez nyújtott segítségért Halusz Katinak, Wagner Zsófinak, Őry Eszternek, Keresztes Attilának. Akinek pedig bármilyen egyéb személyes emléke, gondolata, története van Juditról, amit szeretne másokkal is megosztani ezen a felületen – kérem, írjon.]