Zöld erdőbe' jártam, Cadbury Creme Egg-et láttam!

Olyan, mint a sörlekvár. De mondhatnánk akár a black puddingot, a Monty Pythont vagy Boris Johnson frizuráját. Ízig-vérig brit őrület. Egyszerre bátor és bizarr. Eszementül zseniális. Képtelen és mégsem. Vagy gyűlölöd, vagy szereted (vö.: a már említett sörlekvár, alias Marmite). Egy biztos: ha megismered, soha nem felejted el.

Az édességgyártó Cadbury testvérek 1923-ban döntöttek úgy, hogy piacra dobnak valami húsvéti nyalánkságot. A Creme Egg 1963-ban nyerte el mai formáját: fondant-szerű krémtölteléket kapott a minőségi csokiból készült tojás, amit 1971-ben jelenlegi nevére, Cadbury Creme Egg-re kereszteltek.

Csokija, tojása, fehérje, sárgája

És mi a truváj, amitől a CCE igazán különleges? Nos, ha feltörjük a csokitojást, a belseje optikailag pontosan úgy néz ki, mint a valódi tojásé, merthogy kétféle töltelék van benne: a sárgája és a fehérje. Hát nem csodálatos?

Eredetileg csak a húsvéti ünnepeket megelőző hónapokban forgalmazták. Aztán a marketingosztályon valakinek eszébe jutott, hogy talán egész évben ott kéne lenni a boltok polcain – ám hamar kiderült, húsvét után a kutya se akar húsvéti tojást venni (ki hallott még ilyet!). Nem pörögtek az eladások, úgyhogy maradt a szezonalitás: szigorúan január 1. és húsvét hétfő között tessék keresni a ködös Albionban.

Érdekesség, hogy a Cadbury csokitojás nem csupán az Egyesült Királyság legnépszerűbb édessége, de az idén töltötte be 50. életévét! Az elmúlt fél évszázadban számos verzióban látott napvilágot, Gombóc Artúr fantáziáját is túlszárnyalva. Elég az hozzá, hogy volt köztük: fehércsokis, karamellás, McDonald's McFlurry-s, mentás, oreós, kistojásos, nagytojásos, és ne feledjük a Halloweenre gyártott különkiadást, a Cadbury Screme Egg-et (megvan a poén, ugye?).

És ha már kénytelenek vagyunk karanténban tölteni a húsvétot, és szűk családi körben idézni legszebb locsolóverseinket – tegyünk egy képzeletbeli utazást, és idézzük meg

a Cadbury Creme Egg elmúlt évtizedeinek ikonikus brit kampányait.

(Az amerikai „Nobunny knows Easter better than Cadbury's” annyira ostoba, hogy inkább hagyjuk. )

Kezdjük rögtön az áldott 70-es évekkel, amikor még maszk nélkül lehetett görkorcsolyázni, senki nem szólt ránk, ha ebéd előtt csokit zabáltunk, és minden reklámfilm úgy nézett ki, mintha Sas István rendezte volna.

Itt egy régi gyerekkori álmot sikerült dramatizálni: hogyhát bemegyünk a sarki fűszereshez, és megvesszük mind a 6000 csokitojását a haverokkal. Feltéve, hogy van a boltban 6000 darab csokitojás.

A 80-as évek már a fogyasztói gyöngeségre épített: ugyan, ki bírna ellenállni egy ilyen édes csábításnak? És ugyan melyik márka nem használta még ezt a megközelítést reklámban?

Persze, ha már nem bírsz ellenálni, legalább arra ügyelj, hogy ne kapjanak rajta, hülye gyerek.

Persze, nem az a kérdés, hogy elcsábulunk-e avagy sem. Hanem, hogy mindannyian másképp csábulunk el.

Mondom: mindenki másképp csinálja a tojásozást. Te például hogyan?

Aztán jött egy újabb nekirugaszkodás. A 90-es évek abszurd, zaklatott, Tango Man-szerű stílusában.

Ez egy kimondottan kellemetlen megvalósítás, bár akkor annyira trendi volt, hogy az ügyfél is elhitte, amit a kreatívok se nagyon.

Ez viszonylag adja magát, nem is értem, miért nem jutott senkinek előbb eszébe? Valószínűleg a Cadbury marketingosztályára ekkor kerülhetett valaki, aki ismerte Sinatrát. Vagy ismert valakit, aki ismerte. Egy nagypapát vagy nagymamát, aki hallott róla. Hallomásból. Ilyesmi.

Ez igazi kedvenc! Agyament, szellemes, emlékezetes. A „goo” egyébként annyit tesz: „ragacsos, nyúlós anyag” (lásd: tojás masszája), amit összeszikráztatnak a „here today, gone tomorrow” kifejezéssel – máris kész a Cadbury tojás és a mulandóság filozófiája.