Alan Parker, a műfajzsonglőr rendező
2020. július 31-én hunyt el Alan Parker filmrendező, forgatókönyvíró, producer. A hazai online hírcsatornák a BBC News, a Guardian, a Variety hasábjairól (és egymástól) kopizott kötelező mondatokkal emlékeztek meg róla. Például ezzel: „szövegíróként kezdte pályáját egy reklámcégnél, de hamarosan már reklámok forgatókönyvét írta és rendezőként is bemutatkozott.”
Mi most kicsit árnyaltabb képet próbálunk adni Sir Alan Parker (igen, Erzsébet kir.nő 2002-ben lovaggá ütötte!) életútjáról – különösen a kezdetekről. Merthogy reklámos múltja nem csupán egy epizód az életében: lényegében ennek köszönhette, hogy elindult a rendezői pályán. Kellő elfogultsággal ugyan, de filmjeiben még a reklámos évek lenyomatát is felfedezni véljük; a kreatív szándékot, hogy minden alkotásával valami eredetit, valami újat, egy soha nem látott műfaji kísérletet hozzon létre. Gyerekekszereplőkkel eljátszott gengszter musical? (Bugsy Malone) Neo-noir pszichológiai horror? (Angyalszív) Koncertfilmnek látszó egész estét videóklip? (Pink Floyd: A Fal) Legyen bármilyen filmes vállalkozásról is szó, Parker mindegyiket mesteri szakmai tudással, értő és érző módon valósította meg.
Mintha minden filmjéhez úgy, azzal a szellemiséggel állt volna hozzá, ahogy azt még kezdő reklámosként megtanulta: “Soha ne feledd, ki a célcsoportod, és írj úgy, ahogyan beszélsz.
Ne prédikálj, ne arcoskodj – és ne légy soha unalmas.”
De túl sok már a felvezetés. A végén még senki nem olvassa el a lényeget. Ami most következik. Lássunk hát neki.
A KEZDETI ÉVEK
Az ifjú Alan érettségi után vágott neki a reklámszakmának, azzal az ambíciózus feltevéssel, amivel minden harmadik ifjú nekivág: hogy reklámosként majd jobban tapadnak rá a csajok. Ez utóbbi hatásfokáról a történetírás nem ad információt, mi pedig sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudjuk ezen teóriát. Ami viszont biztos: Alan Parker számára a reklámos karrier a „Maxwell Who” reklámügynökség postázójában vette kezdetét. (Parker nosztalgiával idézi fel, hogy az ügynökséget valójában „Maxwell Clarke”-nak hívták; de ha az ember bemutatkozott, és közölte, hogy hol dolgozik, mindig csak értetlen választ kapott: ”Maxwell Ki?” Így aztán rá is ragadt az ügynökségre a tréfás név. Maxwell Who.)
A postázó részlegen töltött röpke időszak után az ifjú Alan komolyabb feladatot kapott; az ún. „Copy Forwarding” munkaköre már azzal járt, hogy az elfogadott, nyomdába küldendő hirdetéseket szépen körbe kellett vinnie az ügynökségen, hogy minden egyes részleg utoljára még jóváhagyja azt. Így lényegében mindent és mindenkit megismert. Az ifjú Alan ugyanakkor szenvedélyesen szeretett irogatni, és próbált feljebb lépni a ranglétrán. Éjszakáit ezért gyakran sajtóhirdetések farigcsálásával töltötte; ezen munkáit másnap az ügynökség kreatívosztálya kellő szigorral értékelte. „A whiskys hirdetésed 10-ből 6 pontos; így senki nem veszi meg ezt a szart. Kicsit jobban oda kéne tenni magad, kispajtás!”
Kitartásának és szorgalmának köszönhetően a lóti-futi idővel igazi szövegíróvá nőtte ki magát. Több mint 300 sajtóhirdetés volt a háta mögött, mikor átigazolt a George Lois fémjelezte PKL ügynökséghez, ami épp akkor nyitotta meg kapuit. Itt nem érezte annyira jól magát, lévén a PKL kreatívigazgatója egy Joe Sacco nevezetű csészehajigáló, kiszámíthatatlan elmebeteg volt. Parker jobban látta gyorsan megpattanni. Az első adandó alkalommal át is igazolt a CDP csapatába.
A nagy fordulat ekkor köszönött be karrierjében.
Jól fésült brit kreatív fiúk és lányok, Alan Parker társaságában
A CDP-ről már tettünk említést egy korábbi remek írásunkban; aki lusta hozzá, hogy kattintson, vagy nem szeretné megszakítani – e hasonlóképp remek írásunk – olvasásának lendületét, annak most nagyvonalúan összefoglaljuk, mit kell tudni e hárombetűs ügynökségről.
Parker rögtön vette az adást
Három alapítójáról elnevezett Collett Dickenson Pearce a brit reklámcsinálás „aranykorának” vezérlő csillaga volt. A CDP mindent a kreativitásnak rendelt alá. Ha egy ügyfélnek nem tetszett, amit prezetáltak neki – kirúgták az ügyfelet. Senki és semmi nem érdekelte őket:
a legkiválóbb, legbátrabb, legpörölyebb reklámot akarták csinálni.
Úgy, ahogy ők jónak gondolták. A saját elvárásaik szerint. És ezzel alapjaiban írták újra a brit reklámcsinálás szabályait és hagyományait.
Jöjjön néhány további sajtóhirdetés, melyek Parker szövegírói kézjegyét viselik, amennyiben létezhet ilyen kézjegy:
ALAGSORI PRODUKCIÓ
A 60-as évek közepén a televízió forradalma magával a reklámfilmek forradalmát is. Egyre több ügyfél, egyre nagyobb érdeklődéssel fordult az új médium felé. És az ügynökségek számára egyre nagyobb kihívást jelentett, hogy a reklámfilmes igényeknek meg tudjanak felelni.
Parker egy alkalommal odaállt Millward elé, és megkérdezte, nem kísérletezhetnének-e egy 16 mm-es kamerával odalent, az ügynökség alagsorában. Zöld lámpát kapott, és létrejött az ügynökség saját, házi filmstúdiója. Parker így emlékezett a kezdetekre:
„Mindenki értett valamilyen kütyühöz, engem kivéve. Sejtelmem sem volt, hogyan működik a Spectra-fénymérő, az Arriflex kamera, a Nagra videórögzítő vagy a Moviola vágómasina. Alkalmatlanságom következtében, a többiek azt javasolták, hogy mivel én írtam a reklámok forgatókönyveit, nekem kéne mondani, hogy „Tessék!” és „Ennyi!” Erre végül bármelyik hülye képes. És én ennek készségesen eleget is tettem. Mindig is azt gondoltam, hogy a filmrendezés egy gyorstalpaló tanfolyam, aminek a végén diplomát kap az ember megalomániából. Engem rögtön beszippantott az új feladatkör.”
És ott lenn, az alagsorban Alan Parker vezetésével szépen nekiláttak pilot-reklámokat forgatni. Ha szereplőkre volt szükség, szóltak az ügyfélkapcsolati munkatársaknak meg a médiás kollégáknak. Hogy boldogan mentek-e a kamera elé? Ez csak természetes. Örültek, hogy valami fölpezsdíti a szürke hétköznapokat.
Cinzano az égben, celebekkel
Történt egyszer, hogy John Pearce épp egy leendő ügyfelet kalauzolt végig az ügynökségen, ám legnagyobb döbbenetére az első emeleten csak az üres íróasztalok fogadták őket.
– Hova a pokolba tűnt mindenki? – csattant fel Pearce.
– Épp reklámot forgatnak az alagsorban Alan Parkerrel – rebegte félénken a titkárnő.
Alan Parker és a Parker toll. Hát nem bámulatos egybeesés?
Kalapos király
Nézni a teniszt vagy nem nézni a teniszt?
Másnap Parkert magához hívatta a CDP vezérkara; vastag szarukeretes szemüvege mögül Pearce szúrós tekintettel meredt rá.
– Alan, tőled most búcsút veszünk. El kell hagynod az ügynökséget.
Parker lefagyott.
– Hogy produkciós céget alapíts.
– Aláírunk egy csekket, ami kell az induláshoz – tette hozzá Dickenson.
– És adunk hozzá sok melót, legyen mit rendezned – zárta le a beszélgetést Millward.
Parker ekkor fagyott le másodszor.
Volt miért húzni az igát
Lehet-e ennél ígéretesebben elindítani egy céget? Ugye, hogy nem? 1970 október 26-án Alan Parker és Alan Marshall (aki producerként dolgozott, ugyancsak a CDP-nél) megalapította a The Alan Parker Film Companyt.
És onnantól kezdve ontották a jobbnál jobb reklámfilmeket.
Közben persze olyan ifjú titánokkal dolgoztak együtt, mint Ridley (Scott), Adrian (Lyne) vagy Hugh (Hudson). Csak hogy néhány ismerős nevet említsünk.
ARCCAL A FILMCSINÁLÁS FELÉ
Idővel Parker szűkösnek érezte a reklámfilm kereteit; „frusztrálta”, hogy csak 30, max. 45 mp-ben lehet elmesélnie egy történetet. Már a CDP-nél töltött évek alatt foglalkozott forgatókönyv írásával; Melody című könyvéből David Puttnam forgatta le első nagyjátékfilmjét. Aztán Parker gondolt egy nagyot, és hogy még inkább megszabaduljon a „tévéreklámok kényszerzubbonyától” No Hard Feelings címmel London bombázása idején játszódó kisjátékfilmet készített – annak reményében, hogy a kész film értékesítésével lehetősége lesz további epizódokat is forgatni. Helyette egy BBC-s tévéfilm találta meg, ami 1974-ben meghozta számára a legjobb brit rendezőnek járó BAFTA-díjat, Parker első komoly elismerését.
1975-ben végül elkészítette első nagyjátékfilmjét, a Bugsy Malone-t, az 1920-as évek gengsztervilágát idéző gyerek-musicalt (igen, van itt műfaji elegy, rendesen), mellyel végképp megnyílt előtte az út Hollywood világa felé.
Filmográfiáját az érdeklődők itt tanulmányozhatják. Mi csupán három kedvencet említünk, három kötelező „filmélményt”. (Magyar filmeseknek pláne ajánlott! Segít perspektívába tenni a hazai... khm... filmcsinálást.)
THE COMMITMENTS – Egy Észak-Dublini kisváros tehetséges zenészeinek szívderítően szívszorító története. Ha létezne ír-szak az egyetemen, a társadalomismeret tantárgyat ebből tanítanák.
MADÁRKA (Birdy) – két vietnámi háborús veterán története a szabadságról, a barátságról, az életről, a mindenről.
ANGYALSZÍV (Angel Heart) – Egy kiégett magándetektív pokoljárása a rémálmok és vuduzás világában. Mickey Rourke még eredeti arcában látható; mi több, kiderül, hogy színésznek sem utolsó. Robert DeNiro pedig olyan ördögien pucol meg és fogyaszt el egy főtt tojást, hogy a jelenet örökre belefő a fejünkbe, akárcsak Hitchcock zuhanyzós képsorai a honnan is?... Tudjátok, hát persze.
(Diszkrét magyar referencia: a producerek egyike Andy Vajna volt.)
Alan Parker 60. életéve után úgy döntött, nem foglalkozik többet a filmcsinálással. Helyette inkább pihengetett, rajzolt és a családjával foglalkozott.
76 évet élt.
