top of page

Alan Parker, a műfajzsonglőr rendező

2020. július 31-én hunyt el Alan Parker filmrendező, forgatókönyvíró, producer. A hazai online hírcsatornák a BBC News, a Guardian, a Variety hasábjairól (és egymástól) kopizott kötelező mondatokkal emlékeztek meg róla. Például ezzel: „szövegíróként kezdte pályáját egy reklámcégnél, de hamarosan már reklámok forgatókönyvét írta és rendezőként is bemutatkozott.”

Mi most kicsit árnyaltabb képet próbálunk adni Sir Alan Parker (igen, Erzsébet kir.nő 2002-ben lovaggá ütötte!) életútjáról – különösen a kezdetekről. Merthogy reklámos múltja nem csupán egy epizód az életében: lényegében ennek köszönhette, hogy elindult a rendezői pályán. Kellő elfogultsággal ugyan, de filmjeiben még a reklámos évek lenyomatát is felfedezni véljük; a kreatív szándékot, hogy minden alkotásával valami eredetit, valami újat, egy soha nem látott műfaji kísérletet hozzon létre. Gyerekekszereplőkkel eljátszott gengszter musical? (Bugsy Malone) Neo-noir pszichológiai horror? (Angyalszív) Koncertfilmnek látszó egész estét videóklip? (Pink Floyd: A Fal) Legyen bármilyen filmes vállalkozásról is szó, Parker mindegyiket mesteri szakmai tudással, értő és érző módon valósította meg.


Mintha minden filmjéhez úgy, azzal a szellemiséggel állt volna hozzá, ahogy azt még kezdő reklámosként megtanulta: “Soha ne feledd, ki a célcsoportod, és írj úgy, ahogyan beszélsz.

Ne prédikálj, ne arcoskodj – és ne légy soha unalmas.”

De túl sok már a felvezetés. A végén még senki nem olvassa el a lényeget. Ami most következik. Lássunk hát neki.



A KEZDETI ÉVEK

Az ifjú Alan érettségi után vágott neki a reklámszakmának, azzal az ambíciózus feltevéssel, amivel minden harmadik ifjú nekivág: hogy reklámosként majd jobban tapadnak rá a csajok. Ez utóbbi hatásfokáról a történetírás nem ad információt, mi pedig sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudjuk ezen teóriát. Ami viszont biztos: Alan Parker számára a reklámos karrier a „Maxwell Who” reklámügynökség postázójában vette kezdetét. (Parker nosztalgiával idézi fel, hogy az ügynökséget valójában „Maxwell Clarke”-nak hívták; de ha az ember bemutatkozott, és közölte, hogy hol dolgozik, mindig csak értetlen választ kapott: ”Maxwell Ki?” Így aztán rá is ragadt az ügynökségre a tréfás név. Maxwell Who.)

A postázó részlegen töltött röpke időszak után az ifjú Alan komolyabb feladatot kapott; az ún. „Copy Forwarding” munkaköre már azzal járt, hogy az elfogadott, nyomdába küldendő hirdetéseket szépen körbe kellett vinnie az ügynökségen, hogy minden egyes részleg utoljára még jóváhagyja azt. Így lényegében mindent és mindenkit megismert. Az ifjú Alan ugyanakkor szenvedélyesen szeretett irogatni, és próbált feljebb lépni a ranglétrán. Éjszakáit ezért gyakran sajtóhirdetések farigcsálásával töltötte; ezen munkáit másnap az ügynökség kreatívosztálya kellő szigorral értékelte. „A whiskys hirdetésed 10-ből 6 pontos; így senki nem veszi meg ezt a szart. Kicsit jobban oda kéne tenni magad, kispajtás!”

Kitartásának és szorgalmának köszönhetően a lóti-futi idővel igazi szövegíróvá nőtte ki magát. Több mint 300 sajtóhirdetés volt a háta mögött, mikor átigazolt a George Lois fémjelezte PKL ügynökséghez, ami épp akkor nyitotta meg kapuit. Itt nem érezte annyira jól magát, lévén a PKL kreatívigazgatója egy Joe Sacco nevezetű csészehajigáló, kiszámíthatatlan elmebeteg volt. Parker jobban látta gyorsan megpattanni. Az első adandó alkalommal át is igazolt a CDP csapatába.

A nagy fordulat ekkor köszönött be karrierjében.

Jól fésült brit kreatív fiúk és lányok, Alan Parker társaságában


A CDP-ről már tettünk említést egy korábbi remek írásunkban; aki lusta hozzá, hogy kattintson, vagy nem szeretné megszakítani – e hasonlóképp remek írásunk – olvasásának lendületét, annak most nagyvonalúan összefoglaljuk, mit kell tudni e hárombetűs ügynökségről.

Parker rögtön vette az adást


Három alapítójáról elnevezett Collett Dickenson Pearce a brit reklámcsinálás „aranykorának” vezérlő csillaga volt. A CDP mindent a kreativitásnak rendelt alá. Ha egy ügyfélnek nem tetszett, amit prezetáltak neki – kirúgták az ügyfelet. Senki és semmi nem érdekelte őket:

a legkiválóbb, legbátrabb, legpörölyebb reklámot akarták csinálni.

Úgy, ahogy ők jónak gondolták. A saját elvárásaik szerint. És ezzel alapjaiban írták újra a brit reklámcsinálás szabályait és hagyományait.

Jöjjön néhány további sajtóhirdetés, melyek Parker szövegírói kézjegyét viselik, amennyiben létezhet ilyen kézjegy:





ALAGSORI PRODUKCIÓ

A 60-as évek közepén a televízió forradalma magával a reklámfilmek forradalmát is. Egyre több ügyfél, egyre nagyobb érdeklődéssel fordult az új médium felé. És az ügynökségek számára egyre nagyobb kihívást jelentett, hogy a reklámfilmes igényeknek meg tudjanak felelni.

Parker egy alkalommal odaállt Millward elé, és megkérdezte, nem kísérletezhetnének-e egy 16 mm-es kamerával odalent, az ügynökség alagsorában. Zöld lámpát kapott, és létrejött az ügynökség saját, házi filmstúdiója. Parker így emlékezett a kezdetekre:


„Mindenki értett valamilyen kütyühöz, engem kivéve. Sejtelmem sem volt, hogyan működik a Spectra-fénymérő, az Arriflex kamera, a Nagra videórögzítő vagy a Moviola vágómasina. Alkalmatlanságom következtében, a többiek azt javasolták, hogy mivel én írtam a reklámo