Kis Magyar Prankográfia: avagy a Szoboszlai-tréfa anatómiája

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, de elkísérjen egész a síromba, idézhetném a költőt (a nyugatost, akinek versei népszerűsítették a Nyugatot), ám ezzel csupán arra szeretnék utalni: engem nem érdekel, hogy ki, honnan nyúlja azt a céda ötletet; teszek rá, hogy már más is megcsinálta (khm); hagyjuk az eredetiség (kreativitás) egyébként is kétes hírű erkölcsiségét, mert a lényeg mégiscsak az, hogy milyen hatással van rám az a bizonyos „utcasarkok rongya” (értsd: comedy műsor, late-night show, videóklip, sorozat – urambocsá' reklám! – amit felcímkézhetünk mint „popkultúra”). És ha már koppintás, akkor van-e olyan jó (netán jobb!), mint az eredeti? Röhögök/sírok rajta? Újra akarom nézni? Mesélni akarok róla másoknak?

Emléke elkísér, netán egész a síromba? 

Hiábavaló hát azt firtatnunk, hogy a legújabb Szoboszlai-reklám (engedtessék meg, hogy így hívjam, hiszen mégiscsak az: reklám) hozott anyagból készült-e, avagy eredeti gondolat; honnan és milyen mértékben inspirálódtak alkotói. Nincs jelentősége. A reklámcsinálás világában az originalitás kérdése alapvetően problematikus, következésképp a topikkal nem érdemes foglalkoznunk, pontosabban: nincs értelme.

Azt viszont már sokkal izgalmasabb – és tanulságosabb! – megvizsgálnunk, vajon a „popkulturális behatás” segítségével megalkotott Telekom-prank miért rekedt a megyei II. kispadján, miközben az ötletadó Corden-prank Premier League színvonalú megoldás?

Szeretném hangsúlyozni: nem a koppintás a probléma.

Nem az a gond, hogy egy ismert műfajt és alaphelyzetet (kandi kamerás átverés, híres focista, szoborprank) ellesünk, és azt egy márka kommunikációs céljaihoz fésülünk. Ebben nincsen semmi megdöbbentő és felháborító; a reklám parazita műfaj, így működik.

Nagyobb probléma, hogy nem ismerjük fel az eredeti ötlet szerkezetét, dinamikáját, formajegyeit, mi több: dramaturgiai érzéketlenséggel nyúlunk hozzá. Így aztán nem csoda, hogy elvérzünk a megvalósításban.

Jelen írásunkban arra próbálunk röviden-hosszan választ találni, hogyhát:

miért múlja felül a Beckham-prank a Szoboszlai-tréfát?

(Vagy inkább: utóbbi miben marad le az előbbi mögött?)

A következő  7 tényező  (úgymint: backstory – szobor – tét – konfliktus – drámai irónia – humor – prankdinamika) segít megértenünk, miért kínál remek szórakozást a Beckham-átverés minden másodperce, és miért kínszenvedés végignézni annak telekomos mutációját.

Nagy levegőt tessék, indul az elemzés!

[1.]

Backstory [kontextus]

Az L.A. Galaxy szobrot készül állítani a klub világsztárja, David Beckham előtt. Kétszer nyertek vele bajnokságot; személye újraírta a Galaxy és az amerikai labdarúgás (soccer) történetét. A szoborállítás (emlékmű) nagy léptékű, erőteljes kontextus. Egy éve készül a nagy mű, Beckham többször is látta már, konzultált a szobrásszal, kifejezte aggodalmát (Figyeljetek rá, ne legyen nagy az álla meg a feneke!) Számára magasan van meghúzva az elvárás-horizont:

nyilván nem mindegy Davidnek, milyen lesz az ő Dávid-szobra.

Joggal ideges és feszült, dolgozik benne egy világsztár egója és hiúsága. Mindeközben teljesen gyanútlan, hiszen szobormustrára a klubjához, autentikus környezetbe hivatalos. (Ha a CBS/Late Night Show stúdiójába hívták volna, talán kigyullad fejében a piros lámpa, hogy valami nem oké...)

Ezzel szemben a Telekom-prank kontextusa dramaturgiailag súlytalan. Szoboszlai magyar viszonylatban kétségtelenül nagy sztár (igaz, nem egy Beckham), de mégsem labdarúgó-teljesítményét, hanem szponzorával való együttműködését készül megünnepelni. Ráadásul a Telekom székházában. Tudja jól, hogy üzleti partnere (nem a klubja!) „valami ajándékkal” készül. Miért izgulna? Elváráshorizontja ennek megfelelően alacsony (Kapok valami corporate faszságot, oszt hazagurulok a Lambóval. Profi leszek, lehaknizom, ha már felvettem érte a zsét.) 

[2.]

A szobor [emlékmű vs. műalkotás]

Beckham szobra bizarr, nevetségesen torz alkotás; előnytelenül mutatja a legendát (nagy áll, bandzsa szemek, három kócos fog, nagy fenék, hosszú karok – oké, a haja jó, az Davidnek is tetszik). Az ilyen jellegű reprezentáció a névadó dicsőségét és nagyságát hivatott példázni, ezért elvárás vele szemben a modellel való hasonlatosság. Beckham aggodalma érthető és jogos: ez a szobor egy karikatúra, nem pedig emlékmű.

Beckham műemlék feje

Hogy mi Szoboszlai meglepetése? Idézem: egy „kortárs művészeti alkotás”. Lássuk be: egy műalkotás ábrázolásmódja (különösen, de nem feltétlenül: ha „kortárs”), nem kell, hogy kövesse az emlékművekre jellemző (tradicionálisan figuratív) valóságreprezentációt. Így aztán a modellel való hasonlatosságot dőreség volna számonkérni rajta, nemde? Mondhatnánk úgy is:

ajándék műalkotásnak ne nézd az orcát.

Ilyen értelemben a mű Szoboszlaira nézve nem lehet sértő vagy megalázó. Pláne, hogy a végén kiderül, mégcsak nem is kizárólag őt ábrázolja (kissé hervasztóan jellegtelen, klisé karikatúraként), hanem egyfajta fenntarthatósági (értsd: vállalati) „üzenetet” hordoz.

Szoboszlai műalkotás feje

[3.]

A tét

A Beckham-szobor a stadion előtt, közterületen kerül kiállításra, elég nagy méretben, elég sokáig. (Illetve: azóta ki is került.) Hétről hétre szurkolók ezrei látják. De az igazi nyomás: átrepül a Beckham-család (anya, apa, feleség), hogy saját szemükkel lássák. Micsoda blamázs, ha szarul sikerül!

Beckham az LA Galaxy stadionja előtt

Mi lesz Szoboszlai szobrával? Kicsit áll majd a Telekom székház (!) előtt, úszik egyet a Dunán augusztus 20-án, majd hazaviheti Domi, és oda teszi, ahova akarja. Pfff, nagy dolog.

Szoborlai (sic!) a Telekom székháznál

[4.]

A konfliktus

A tét nagyságából adódóan Beckham drámai konfliktust él át (ha nem is az antik drámák hőseihez hasonlót...) Saját önképe kerül összetűzésbe a külvilág értékítéletével. Diszkrét „gaslighting” áldozata, amitől megreccsen valóságképe, és kicsúszik lába alól a talaj, mert nem érti, mi történik vele. Hogyan lehet, hogy rajongója nem tudja, hol focizott? Hogy „David”, nem pedig „Dave” a neve? Hogy amit a többiek a legjobb pillanatainak tartanak, azok számára inkább szégyenletes megmozdulások? És hát a legnagyobb gyomros: senki nem látja, hogy a róla készült szobor mennyire ciki? Hogy micsoda szakadék választja el a valódi Beckhamet annak reprezentációjától?

Szoboszlai számára nem létezik ilyen konfliktus. (Külső és belső imázs nem feszül egymásnak.) Nem lehet elvárása a szoborral szemben, hiszen nem is tudja, hogy mit kap. Az ábrázolás csak annyira sértheti, mint egy róla készült karikatúra a Hócipőben. A legnagyobb feszültség, amit ebben a helyzetben megélhet,

hogy azon izgul, ne lopják el a kocsiját a Telekom székháza elől.

Külön érdekessége a szituációnak, hogy valójában nem Szoboszlai háborodik fel a szobor láttán, hanem beépített spanja, aki őt elkísérte a jeles eseményre (és akinek nem tudom a nevét:) Vegyük észre: Szoboszlai csupán statisztál ehhez az eseményhez; valódi, személyes érintettsége nincsen.

Míg Beckham reakciója dramaturgiailag indokolt és érthető, ezért őszinte és hiteles, addig Szoboszlai „kiakadása” – valódi konfliktus híján – érthetetlen és indokolatlan, ezért joggal tűnik számunkra súlytalannak, erőltetettnek és hamisnak.

[5.]

Drámai irónia

A feszültség és az izgalom fenntartásának jól bevált, gyakran alkalmazott narratív eszköze a drámai irónia: amikor a néző (olvasó) több információ birtokában van, mint a film (regény) adott szereplője. (Tévés formátumok épültek erre a dramaturgiai technikára, pl.: a Columbo-sorozat. A néző az első pillanattól fogva tud mindent, amit a hadnagy próbál kideríteni. Az izgalom tárgya: hogyan rakja össze Columbo az információmorzsákat és jut el a gyilkosig.)

A Beckham-prank feszültségét a drámai irónia biztosítja. Mi nézők már az elején tudjuk, hogy a szobor szándékosan „el van baltázva”, mégpedig úgy és olyan mértékben, hogy az Beckhamnek fájjon – ő persze erről mit sem sejt. Következésképp izgalommal várjuk a lassan, de biztosan közelgő véget: a leleplezés pillanatát, és tudni akarjuk, az áldozat hogyan reagál az átverésre.

A Telekom-verzióban Szoboszlaival együtt éljük át a „szoboravatást”; a drámai irónia (és persze: a tét és a konfliktus) híján a történetmesélés lapos, kevésbé feszültséggel teli, ami nem igazán fokozza a nézői izgalmat és várakozást. A „sztori” derék módon unalomba is fullad, elég hamar.

[6.]

A humor

Egy ilyen átverés legfőbb sajátossága: a humor. Pontosabban: hogy ne csak azoknak legyen mulatságos, akik ott voltak személyesen, hanem azoknak is, akik az erről készült felvételt megnézik. A Beckham-prank számos poénnal lepte meg a nézőt:

• az elbaltázott szobor viccesen nézett ki;

• a beépített rajongó remekül játszotta szerepét;

• a „Beckham legjobb pillanatai” videó mulatságos.

Végül, de nem utolsósorban: maga Beckham is vicces! A spontán megszólalásai, a reakciói, a jelenléte.

Ezzel szemben azt kell mondanunk, hogy a Szoboszlai-tréfában, sajnos,

• a szobor/műalkotás nem néz ki viccesen;

• a beépített emberek nem szolgálják a humort;

• a szereplők száját nem hagyja el egyetlen tréfás mondat sem;

És Szoboszlainak sincs olyan megszólalása, reakciója, ami mosolyt csalna az arcra,

netán érdemes volna rá emlékezni.

[7.]

A prank dinamikája

A Corden-tréfa egy remekül megkonstruált, dramaturgiailag építkező, komplex szivatás. Corden stábja patikamérlegen kimért „kúpokat” nyom be hősünknek; nézőként pedig percről perce lekövetjük kínlódását, és elégedetten röhögünk rajta, hogyan tipornak bele egyre jobban szegény Beckham lelkébe. Előbb egy ártatlan tárgyi tévedés („Man City”); aztán egy személyes inzultus („Dave”); aztán az inkompetencia videója (kínos pillanatok a pályán); majd a főattrakció: a béna szobor. A prank nyílegyenesen halad a csúcspont felé, Cordenék újabb és újabb lapáttal tesznek rá a hülyeségre, Beckham pedig egyre jobban kezd kiborulni. És a megoldás/feloldás is zseniális: targoncával „véletlenül” feldöntik a szobrot, ripityára törik. Színre lép a „cselszövő”, Corden leleplezi az átverést. Beckham őszintén megkönnyebbül, mindenki boldog.  

A Telekom-prank épp ezt a dinamikát, ezt a jól felépített dramaturgiát felejti ki a sztoriból. Ha az átverés „csúcsa” a szobor – akkor utána mi értelme beballagni egy raktárba, és szembesíteni a hőst egy félresikerült ajándék bögrével? Már nem fokozza a drámát, teljesen súlytalan epizód. Ráadásul a feloldás is suta: begurul a menedzser egy rolleren – és az ő nyakába borul a hős, nagy kacagással. Akkor most az átverést ki is szervezte? Szoboszlai menedzsere, akitől aztán egy elektromos rollert kap vigaszdíjul? A Telekom pedig a helyszínt adta hozzá és a szobor csupán melléktermék? Kicsit fura a lezárás, nincs egyértelmű feloldása és magyarázata a helyzetnek – és ezen a végén megérkező narrátor és a kereskedelmi üzenet („telótuning”) sem sokat segít, sőt. Kiderül: a „prank” valójában egy T-reklám. (Félve kérdem: vajon ki lett itt most átverve, Szoboszlai vagy a nézők?)

[Összefoglaló]

Bevallom, én jobban örültem volna, ha sikerül tisztességesen lenyúlni az inspirációként szolgáló late-night show popkulturális jelenségének minden elemét. Merthogy az sem olyan könnyű, sőt! Mindenki jobban járt volna, ha a stáb, a kreatívcsapat, a marketingosztály nem azon görcsölt volna, hogyan maszatolja el a James Corden-műsorral való hasonlatosságot, hanem azon, hogy minél hűebben lekoppintsa az eredetit!

Igen, akár kockáról kockára lekövetve a Beckham-pranket.

És akkor senkit nem érdekelt volna, honnan jött az inspiráció, mi több, az alkotók is elkerülhették volna a kínos magyarázkodást.

Mi pedig nem éreztük volna magunkat átverve, mert kaptunk volna egy átgondolt, remekül megkoreografált, mulatságos celeb-égetést, ami határozottan felvidította volna ezt a humortalan, futballtalan és öltözőszagú, erősen tuningolásra váró hazai pályát.